Tizennegyedik bejegyzés (Magán jellegű)

Kedves Blogom!
Ma már másodjára írok neked. Túl vagyok egy hosszú beszélgetésen, ami igazán tartalmasra
sikerült. Órákon át beszélgetünk Daaviddal, annyira jól éreztem vele magam. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányozna nekem, de bevallom régen nem is gondolkoztam ezen.

Finn barátom késő délután kopogott be ismét a szobám ajtaján. Addigra lefürödtem, normálisan
felöltöztem és próbáltam erőt gyűjteni a beszélgetéshez. Bármennyire is szerettem volna
elvonatkoztatni, Daavid érkezése előhozta belőlem az összes rossz emlékemet. Mintha a múltam
valamiféle mázsás súlyként nehezedett volna rám, amitől egyszerűen képtelen lennék szabadulni.
Magamba zuhanva ültem az ágyam szélén s mikor benyitott mindössze arra volt erőm, hogy
ráemeljem a tekintetem, majd az arcom ismét a kezeimbe temettem. Ezek után ajtó csukódást
hallottam és a gyors lépteit amelyek felém közelednek. Éreztem, ahogyan az ágy besüpped
mellettem, majd egy erős kart, ami a vállamnál fogva egy izmos felsőtesthez húz. Belefúrtam
az arcom Daavid mellkasába, kezeimmel erősen kapaszkodtam a nyakába, mintha bármely
percben elszakíthatnának tőle. Szükségem volt rá, eddig nem is tudtam mennyire. Fájó volt
az a sok emlék, amit magával hozott, mégis megnyugtató a jelenléte. Egy pillanatig éreztem
a megrökönyödését, majd ösztönösen felemelt és az ölébe húzott szorosan magához ölelve.
Sokszor láttam, amint kisebb korunkban így nyugtatta a húgát is, és nála is mindig elérte a
célját, ahogyan nálam is. Lassan abbamaradt a remegés, majd a zokogás is alább hagyott
végül pedig a könnyeim is elfogyni látszottak.
- Jól vagy? - Tolt egy kicsit el magától, mikor már érezte, hogy teljesen lenyugodtam. Én csak
bólintottam egy aprót, azzal visszamásztam az eredeti helyemre és ismételten lehajtottam a fejemet.
- Sajnálom!
- Nem kell!
- Mesélsz? - Néztem fel rá hirtelen, mint egy kisgyerek az apukájára, aki éppen az éjszaka közepén
próbálja megnyugtatni a rémálomból felriadt kislányát.
- Persze. - Mosolyodott el. - Miről szeretnél hallani?
- Először mondjuk Aronról és Hennáról! Megölted már az unokatestvéremet?
- Majdnem! - Komorodott el egy pillanat alatt. Én csak kérdőn néztem rá, a folytatásra
ösztönözve. - Miután elmentél nagyon összevesztek. Aron visszaadta a húgom nála felejtett
cuccait egy dobozban, nekem.
- Rajtam vesztek össze?
- Bec...
- Daavid! - Emeltem fel a hangomat. Anyám természetéből is örököltem egy keveset, nem
szerettem kiabálni vagy akár hangosan beszélni, de ha valakinek sikerült felhúznia hamar
olyanná váltam, mint apám egy-egy rosszul sikerült futama után. - Rajtam vesztek össze?
- Aron nagyon mérges lett, mikor köszönés nélkül elmentél. Megpróbált neked írni, de te
nem válaszoltál neki. Lehetetlen volt már pár hét után beszélni vele, Henna sem bírta és
ultimátumot adott neki.
- Azóta kibékültek?
- Igen. - Bólintott Daavid, de éreztem valamit nem mond el. Próbáltam rá hatni a barna
szemeimmel, de most még ez sem járt sikerrel, úgyhogy pár perc néma csönd után
jobbnak láttam terelni a témát.
- És hogy megy a Forma-1?
Erről aztán sötétedésig beszélgettünk. Olyan élvezettel tudta mesélni az élményeit, az
első tesztjét az autóval, az első sétáját az F1-es pilóták között, Sebastian Vettel búcsú
buliját, amire őt is meghívták, valamint az első versenyét, amire pár hete került mindössze
sor Magyarországon, hogy teljesen elvonta a figyelmemet a saját gondjaimról. Azonban a
beszélgetésünknek este kilenckor apa vetett véget egy tálca étellel, valamint anya üzenetével,
miszerint Daavid menjen le vacsorázni. Szerencséjére megúszta az Alonso család nagyobb
mértékű vendég szeretetét, helyette kiélvezhette Maria felemelő társaságát. Nem lettem volna
a helyében.

Most viszont le kell feküdnöm aludni. Lassan éjfél és Daavid holnap korán jön, hogy együtt
reggelizhessünk. Ezt pár órája, a vacsora után közölte velem. Nem is értem miért.
Beca