Kedves blogom!
Annyira fáradtnak érzem magam. Egész éjszaka csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni.
Egy folytában azon gondolkodtam, hogy mit talált ki megint anyu és hogyan fogom megint
visszautasítani. Fogalmuk sincsen mekkora fájdalmat okoznak nekem ezek a meglepetések.
Hajnali négy körül sikerült aztán végül álomra hajtanom a fejem. Bármennyire is korán
szerettem volna felkelni, hozzá vagyok szokva a tíz órás alváshoz, így végül két órakor
sikerült felébrednem. Pontosabban, két órakor sikerült felébresztenie valakinek, aki
már félő, hogy lassan betöri az ajtómat.
- Ki az? - Nyögtem fel, miközben felültem az ágyamban. Teljesen le voltam izzadva,
valószinüleg a nagy melegnek köszönhetően. Jelenleg tudtommal 42 fok volt az
utcán és körülbelül 35 a szobámban.
- Én vagyok az Bec, engedj be kérlek! - Először nem hittem a fülemnek. Lassú léptekkel
indultam az ajtó felé és nekidőltem a kettőnket elválasztó vékony fa tárgynak.
- Daavid? - Kérdeztem óvatosan. - Mit keresel te itt?
- Mindent elmesélek csak nyisd ki az ajtót, jó?
- De...
- Bízol bennem?
- Igen! - Suttogtam magam elé, majd elfordítottam a kulcsot a zárba és visszamásztam
az ágyba. Mindössze csak egy pizsoma volt rajtam, nem akartam, hogy így lásson.
Lassan nyílni kezdett az ajtó és megpillantottam mögötte Daavidot. Semmit se változott,
de mit is vártam én 1 hónaptól? A gyönyörű kék szemeivel végigmért majd odasétált
hozzám és leült elém.
- Szia! - Mosolyodott el egy pillanatra.
- Szia! - Hajtottam le a fejem. Nem akartam, hogy lássa a szememben felgyülemlő
könnycseppeket. De mintha megérezte volna, magához húzott és szorosan átölelt.
- Nincs semmi baj! Nyugi!
- Tudom! Hiányoztál... nagyon. -Toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Te is hiányoztál... mindenkinek. - Mosolygott rám bíztatóan. Majd beállt közöttünk a kínos
csend. Hirtelen eszembe jutottak a többiek is. Henna, Aron, Mandy és az összes többi
barátom, akit a hátam mögött kényszerültem hagyni.
- Meddig maradsz? - Tértem vissza a gondolataim közül.
- 2-3 hétig, ha szeretnéd.
- Jó lenne! - Bólintottam.
- Most megyek kipakolok, utána beszélünk, oké?
- Rendben! - Bólintottam és már el is rohant. Bármilyen furcsán is hangzik de ebben a
pár pillanatban boldog voltam.
Beca
2010. július 26., hétfő
2010. július 22., csütörtök
Szimpatikus Blogger Díj
Szijasztok!
Kaptam még egy díjat, amit szeretnék megköszönni Alofunnak!
Itt szerencsére csak 5 dolgot kell írnom magamról :
1. Ma láttam, hogy többen írtatok az egyik fejezetemhez, amitől nagyon meghatódtam. Nagyon köszönöm nektek!
2. Nem igazán tudok vicces jeleneteket írni, mert nem szeretem a főhőseimet nevetség tárgyává tenni.
3. Az első blogom, amely közelebb állt hozzám sajna kevesebb siker övezte, ám én mégsem szeretném feladni és ha lehetőségem nyílik rá, akkor szeretnék hozzá írni egy második évadot.
4. Az engem ért hatások nagyban befolyásolják a történeteim kimenetelét.
5. Általában előre eltervezem miként alakítom majd a fanficeim szálait.
A díjat pedig szeretném átadni : Noncsinak, Vicnek, Brigcsnek és Szabusnak!
Kaptam még egy díjat, amit szeretnék megköszönni Alofunnak!
Itt szerencsére csak 5 dolgot kell írnom magamról :
1. Ma láttam, hogy többen írtatok az egyik fejezetemhez, amitől nagyon meghatódtam. Nagyon köszönöm nektek!
2. Nem igazán tudok vicces jeleneteket írni, mert nem szeretem a főhőseimet nevetség tárgyává tenni.
3. Az első blogom, amely közelebb állt hozzám sajna kevesebb siker övezte, ám én mégsem szeretném feladni és ha lehetőségem nyílik rá, akkor szeretnék hozzá írni egy második évadot.
4. Az engem ért hatások nagyban befolyásolják a történeteim kimenetelét.
5. Általában előre eltervezem miként alakítom majd a fanficeim szálait.
A díjat pedig szeretném átadni : Noncsinak, Vicnek, Brigcsnek és Szabusnak!
Kiválló Szerkesztő Díj
Szijasztok!
Meg van a Blog első díja, amit köszönök Brigcsnek és Vicnek!
Most 7 dolgot kéne írnom magamról, lássuk :
1. Annak ellenére, hogy Kimi nem a kedvenc F1-es pilótám, Ő a kedvenc karakterem, akit a
fanfictionjeimben nagyon szívesen felhasználok.
2. Nem nézem a világ összes autó sportját, a legtöbben égis van kedvencem.
3. Nagyon-nagyon szeretem a spanyol nyelvet, embereket, kultúrát és magát az országot is.
4. Szeretem az ESDM számait, valóban van mondanivalójuk.
5. A Renault a kedvenc F1-es csapatom, annak ellenére, hogy manapság nincsenek harcban a VB-ért.
6. Fernando Alonso a kedvenc pilótám, akinek 2005 óta szorítok.
7. Elítélem azokat a csapatfőnököket, akik sorrendet állítanak fel a pilótáik között.
Meg van a Blog első díja, amit köszönök Brigcsnek és Vicnek!
Most 7 dolgot kéne írnom magamról, lássuk :
1. Annak ellenére, hogy Kimi nem a kedvenc F1-es pilótám, Ő a kedvenc karakterem, akit a
fanfictionjeimben nagyon szívesen felhasználok.
2. Nem nézem a világ összes autó sportját, a legtöbben égis van kedvencem.
3. Nagyon-nagyon szeretem a spanyol nyelvet, embereket, kultúrát és magát az országot is.
4. Szeretem az ESDM számait, valóban van mondanivalójuk.
5. A Renault a kedvenc F1-es csapatom, annak ellenére, hogy manapság nincsenek harcban a VB-ért.
6. Fernando Alonso a kedvenc pilótám, akinek 2005 óta szorítok.
7. Elítélem azokat a csapatfőnököket, akik sorrendet állítanak fel a pilótáik között.
A díjat szeretném átadni : Noncsinak, Heniinek, Alofunnak, Ginának, Szabusnak és Icunak!
2010. július 21., szerda
Tizenkettedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A mai napom teljesen nyugodtan telt. Egy rokon sem próbált még meg mobilon se
elérni. Mindössze a pszichológusom írt egy E-mailt, amiben közli velem a teóriáját,
miszerint már készen állok rá, hogy magam mögött hagyjam a pirinyónyi szobámat
és kapcsolatot teremtsek a külvilággal. Nem értek vele egyet.
Egy hónappal ezelőtt megfogadtam, hogy amíg csak lehet bent maradok a szobámba
és eddig jól tartom magam hozzá. Félek, hogy csalódást okozok majd az embereknek,
ha kilépek innen és tapasztalják majd, hogy én már nem vagyok azaz ember, aki régen
voltam. Én már nem tudom udvariasságból felölteni a műmosolyom és elcsevegni a
gazdagabbnál gazdagabb emberekkel. Ahogy nem tudom órákon keresztül hallgatni
sem a rokonaimat, amint az unokaöcséim sikereiről beszélnek. Nem tudok a barátaimmal
együtt nevetni minden hülyeségen, és nem tudok szombat este leülni a családdal egy
vígjáték vagy egy horror film elé. Ez nem én vagyok és nem én voltam sose. Mintha az egész életemet egy álarc mögött töltöttem volna és mindig azt tettem volna, amit elvártak tőlem. Azonban ez már nem megy, ez túl sok lenne.
Egyedül a neten keresztül tudnak elérni azok, akiknek valóban fontos vagyok. Egy
mail címet sem tiltottam le és mindig elolvasom az összes levelemet, de válaszolni
senkinek se válaszolok. A barátaim az első napokban és még talán hetekben is
próbálták felvenni velem a kapcsolatot, a üzeneteikben benne volt mindaz a sajnálat,
megbánás és szánalom, ami elől menekültem. Aztán a levelek kezdek megfogyatkozni,
ahogyan a mobilomra érkező hívások és SMS-ek száma is. Mára már csak a Daavid
maradt és a pszichológusom. Finn barátom minden egyes nap küld egy E-mailt nekem.
Az egyikben megírta, hogy tudja jól, hogy elolvasom az összeset és neki már csak
ezért megéri. Ez az egy dolog, amire minden nap várok, az Ő levele.
Most viszont mennem kell, anyu megfenyegetett valami meglepetéssel, ami holnap
érkezik majd. Őszintén szólva az eddigiektől is igen csak meglepődtem, úgyhogy
az lenne a legjobb, ha fel se ébrednék reggel.
Beca
A mai napom teljesen nyugodtan telt. Egy rokon sem próbált még meg mobilon se
elérni. Mindössze a pszichológusom írt egy E-mailt, amiben közli velem a teóriáját,
miszerint már készen állok rá, hogy magam mögött hagyjam a pirinyónyi szobámat
és kapcsolatot teremtsek a külvilággal. Nem értek vele egyet.
Egy hónappal ezelőtt megfogadtam, hogy amíg csak lehet bent maradok a szobámba
és eddig jól tartom magam hozzá. Félek, hogy csalódást okozok majd az embereknek,
ha kilépek innen és tapasztalják majd, hogy én már nem vagyok azaz ember, aki régen
voltam. Én már nem tudom udvariasságból felölteni a műmosolyom és elcsevegni a
gazdagabbnál gazdagabb emberekkel. Ahogy nem tudom órákon keresztül hallgatni
sem a rokonaimat, amint az unokaöcséim sikereiről beszélnek. Nem tudok a barátaimmal
együtt nevetni minden hülyeségen, és nem tudok szombat este leülni a családdal egy
vígjáték vagy egy horror film elé. Ez nem én vagyok és nem én voltam sose. Mintha az egész életemet egy álarc mögött töltöttem volna és mindig azt tettem volna, amit elvártak tőlem. Azonban ez már nem megy, ez túl sok lenne.
Egyedül a neten keresztül tudnak elérni azok, akiknek valóban fontos vagyok. Egy
mail címet sem tiltottam le és mindig elolvasom az összes levelemet, de válaszolni
senkinek se válaszolok. A barátaim az első napokban és még talán hetekben is
próbálták felvenni velem a kapcsolatot, a üzeneteikben benne volt mindaz a sajnálat,
megbánás és szánalom, ami elől menekültem. Aztán a levelek kezdek megfogyatkozni,
ahogyan a mobilomra érkező hívások és SMS-ek száma is. Mára már csak a Daavid
maradt és a pszichológusom. Finn barátom minden egyes nap küld egy E-mailt nekem.
Az egyikben megírta, hogy tudja jól, hogy elolvasom az összeset és neki már csak
ezért megéri. Ez az egy dolog, amire minden nap várok, az Ő levele.
Most viszont mennem kell, anyu megfenyegetett valami meglepetéssel, ami holnap
érkezik majd. Őszintén szólva az eddigiektől is igen csak meglepődtem, úgyhogy
az lenne a legjobb, ha fel se ébrednék reggel.
Beca
2010. július 16., péntek
Tizenegyedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A mai nap folyamán szerencsére az összes rokonom el lett szállásolva egy közeli
szállodában. Erre a búcsúzkodásból, valamint Maria látogatásából jöttem rá. "Ne hidd
azt, hogy megszabadulsz tőlünk. Te is tudhatnád már, hogy ezt a rohadt családot milyen
mocskosul nehéz lezárni magadról. A helyedbe tennék egy kört a házba, megnyugtatnék
mindenkit, hogy élek és többet nem kéne szenvednem az Alonso család vér szívásától!"
Milyen szerencse, hogy nem Ő vagyok. Most pedig, van időm írni neked, betartom az
ígéretem.
Azon a pénteki napon hoztam meg életem első nagy döntését és ki tudja mennyi áll
még előttem? Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy véget vetek az összes szenvedésemnek,
egyszerűen kiugrom az autóból. Nem féltem már a haláltól, csak szabadulni akartam.
Annyival könnyebb lett volna menekülni, megszökni a gondok elől. Annyira felemelő
érzés volt, hogy most az egyszer valóban én irányíthatom az életemet. Az én kezembe volt
a döntés, hogy élni szeretnék-e vagy meghalni és én az életet választottam. Elfutni mindig
könnyebb, de a küzdelem erős embert kíván.
A szobámba érkezve bezártam magam mögött az ajtót, behúztam a függönyöket és
ráfeküdtem az óriási ágyamra. Hirtelen elő tört belőlem a zokogás. Minden magamba
fojtott feszültség és bánat felszínre került. Hullámokban vette át a testem felett az
uralmat, majd órák elteltével, mikorra már teljesen kiszáradtam elmúlt. Olyan volt,
mint egy óriási vihar és voltaképp ezt is éreztem akkor magamban. Mintha saját
magammal vívnék harcolnék, annyira lehetetlennek hangzik mégis annyira valós.
Eddigi életemben még azelőtt sosem tapasztalt érzések vettek hatalmukba, amelyekről
csak hallásból értesültem addig és bár nem tetszenek ezek az új tapasztalatok mégis
tudom, hogy sokat fognak segíteni majd az előttem álló hosszú évek során.
Beca
A mai nap folyamán szerencsére az összes rokonom el lett szállásolva egy közeli
szállodában. Erre a búcsúzkodásból, valamint Maria látogatásából jöttem rá. "Ne hidd
azt, hogy megszabadulsz tőlünk. Te is tudhatnád már, hogy ezt a rohadt családot milyen
mocskosul nehéz lezárni magadról. A helyedbe tennék egy kört a házba, megnyugtatnék
mindenkit, hogy élek és többet nem kéne szenvednem az Alonso család vér szívásától!"
Milyen szerencse, hogy nem Ő vagyok. Most pedig, van időm írni neked, betartom az
ígéretem.
Azon a pénteki napon hoztam meg életem első nagy döntését és ki tudja mennyi áll
még előttem? Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy véget vetek az összes szenvedésemnek,
egyszerűen kiugrom az autóból. Nem féltem már a haláltól, csak szabadulni akartam.
Annyival könnyebb lett volna menekülni, megszökni a gondok elől. Annyira felemelő
érzés volt, hogy most az egyszer valóban én irányíthatom az életemet. Az én kezembe volt
a döntés, hogy élni szeretnék-e vagy meghalni és én az életet választottam. Elfutni mindig
könnyebb, de a küzdelem erős embert kíván.
A szobámba érkezve bezártam magam mögött az ajtót, behúztam a függönyöket és
ráfeküdtem az óriási ágyamra. Hirtelen elő tört belőlem a zokogás. Minden magamba
fojtott feszültség és bánat felszínre került. Hullámokban vette át a testem felett az
uralmat, majd órák elteltével, mikorra már teljesen kiszáradtam elmúlt. Olyan volt,
mint egy óriási vihar és voltaképp ezt is éreztem akkor magamban. Mintha saját
magammal vívnék harcolnék, annyira lehetetlennek hangzik mégis annyira valós.
Eddigi életemben még azelőtt sosem tapasztalt érzések vettek hatalmukba, amelyekről
csak hallásból értesültem addig és bár nem tetszenek ezek az új tapasztalatok mégis
tudom, hogy sokat fognak segíteni majd az előttem álló hosszú évek során.
Beca
2010. július 15., csütörtök
Tizedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Maria betartotta az ígéretét, nem próbált már kicsalni a szobámból, de rajta kívül mindenki a
tegnapi naphoz hasonlóan hosszú perceket töltött könyörgéssel. Azt hiszik nekem ez annyira
egyszerű? Hogy majd egyik napról a másikra kilépek a magam kis birodalmából és ugyanaz a
lány leszek, aki voltam? Az a lány, akinek sosem kellett semmiért küzdenie és mindent
megkaphatott? Most vívom életem legnagyobb csatáját és közben mindenki csak megnehezíti
a dolgomat. Azt hiszik ezzel segítenek, de csak éreztetik velem mennyi csalódást okozok
nekik megint.
Aznap este tényleg elindultunk. Az utunk a reptér felé mindössze néhány órás volt, mégis
sokkal többnek tűnt. Anyu az első fél órában még megpróbálta oldani a feszültséget, aztán
belátta, hogy ezzel nem ér el nálunk semmit. Apu meredten nézett maga elé, az ujjai elfehéredve
szorították a kormányt, a váltót pedig ingerülten rángatta, mikor arra került a sor. Sosem láttam
még ennyire mérgesnek és sosem szerettem volna miattam annak látni. Mindenért csak én voltam
a hibás, nem háríthatom át Chrisre, Ő csak kihasználta az adandó alkalmat. Én ittam le magam
és én hagytam, hogy Ő... Most pedig apámat miattam veti szét az ideg. Az lenne a legjobb, ha
meg se születtem volna. Én csak fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok okozni
mindenkinek.
Minden búcsúzás nélkül hagytam ott Svájcot, senkinek se szólva szálltam fel apám magán
gépére és másnap reggelre már az új házunk ajtajába álltunk. Be sem bírtam lépni abba az
épületbe, amit ezek után otthonomnak kellett neveznem, helyette csak leültem a lépcsőre
és magamhoz szorított térdeimhez hajtottam a fejem. Ki akartam zárni mindent és mindenkit,
a saját érdekükben. Úgy gondoltam, ha nem beszélek senkivel, akkor majd kevesebb gondot
okozok azoknak, akiket szeretek. A szüleim magamra hagytak, azt hitték csak időre van
szükségem, de miután órák múlva is ugyanabban a pózban üldögéltem egyedül, apu kijött
hozzám és leült mellém.
- Nem a te hibád! - Simogatta meg a vállamat. Hihetetlenül szoros volt köztünk a kapocs
mindig is, nem kellett mondanom semmit, anélkül is tudta min jártatom az agyam. Ez persze
fordítva is igaz volt, mindig tudtam mi bántja, csak rám kellett néznie és a fejébe láttam.
De most még fel sem emeltem rá a tekintetemet, meg se moccantam. Reméltem, hogy feladja,
bár tudtam ha rólam van szó, Ő nem fog semmit sem feladni. - Gyere, megmutatom neked
a várost!
- Nem akarom látni a várost, csak egyedül akarok lenni. - Kiabáltam rá, de Ő hirtelen
felrántott és a karjaiba kapott, mint mikor kicsi voltam és nem akartam felmenni a szobámba
aludni. Gyűlöltem, hogy mindig az Ő akarata érvényesül az enyémmel szemben, de
ahogyan nőttem én is, úgy nőtt velem együtt a makacsságom is. Anyu szerint ezt
határozottan aputól örököltem, szerintem pedig az Ő kettőjük összes rossz tulajdonsága
keveredett bennem, kitúrva a jó géneket a helyükről.
Apu mellett ülve a kocsiban még mindig nem tudtam kizárni a kínzó gondolataimat.
Miért kellett nekem megszületnem? Miért védtek annyira egész életembe? Miért volt
nekem mindig minden annyira egyszerű? Miért kaptam meg mindent? Miért nem tanítottak
meg küzdeni a céljaimért? Miért okozok annyi csalódottságot? Miért? Miért kell egyáltalán
élnem? És ekkor a mellettem lévő kis karra vándorolt a tekintetem.
Bocsáss meg Drága Blogom, de most vacsora idő van. Nem vagyok éhes, de mielőtt még
ismét kórházba kerülnék és találkoznék azokkal a kínzó tekintetekkel, eszek pár falatot.
Hamarosan jelentkezem, ígérem neked!
Beca
Maria betartotta az ígéretét, nem próbált már kicsalni a szobámból, de rajta kívül mindenki a
tegnapi naphoz hasonlóan hosszú perceket töltött könyörgéssel. Azt hiszik nekem ez annyira
egyszerű? Hogy majd egyik napról a másikra kilépek a magam kis birodalmából és ugyanaz a
lány leszek, aki voltam? Az a lány, akinek sosem kellett semmiért küzdenie és mindent
megkaphatott? Most vívom életem legnagyobb csatáját és közben mindenki csak megnehezíti
a dolgomat. Azt hiszik ezzel segítenek, de csak éreztetik velem mennyi csalódást okozok
nekik megint.
Aznap este tényleg elindultunk. Az utunk a reptér felé mindössze néhány órás volt, mégis
sokkal többnek tűnt. Anyu az első fél órában még megpróbálta oldani a feszültséget, aztán
belátta, hogy ezzel nem ér el nálunk semmit. Apu meredten nézett maga elé, az ujjai elfehéredve
szorították a kormányt, a váltót pedig ingerülten rángatta, mikor arra került a sor. Sosem láttam
még ennyire mérgesnek és sosem szerettem volna miattam annak látni. Mindenért csak én voltam
a hibás, nem háríthatom át Chrisre, Ő csak kihasználta az adandó alkalmat. Én ittam le magam
és én hagytam, hogy Ő... Most pedig apámat miattam veti szét az ideg. Az lenne a legjobb, ha
meg se születtem volna. Én csak fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok okozni
mindenkinek.
Minden búcsúzás nélkül hagytam ott Svájcot, senkinek se szólva szálltam fel apám magán
gépére és másnap reggelre már az új házunk ajtajába álltunk. Be sem bírtam lépni abba az
épületbe, amit ezek után otthonomnak kellett neveznem, helyette csak leültem a lépcsőre
és magamhoz szorított térdeimhez hajtottam a fejem. Ki akartam zárni mindent és mindenkit,
a saját érdekükben. Úgy gondoltam, ha nem beszélek senkivel, akkor majd kevesebb gondot
okozok azoknak, akiket szeretek. A szüleim magamra hagytak, azt hitték csak időre van
szükségem, de miután órák múlva is ugyanabban a pózban üldögéltem egyedül, apu kijött
hozzám és leült mellém.
- Nem a te hibád! - Simogatta meg a vállamat. Hihetetlenül szoros volt köztünk a kapocs
mindig is, nem kellett mondanom semmit, anélkül is tudta min jártatom az agyam. Ez persze
fordítva is igaz volt, mindig tudtam mi bántja, csak rám kellett néznie és a fejébe láttam.
De most még fel sem emeltem rá a tekintetemet, meg se moccantam. Reméltem, hogy feladja,
bár tudtam ha rólam van szó, Ő nem fog semmit sem feladni. - Gyere, megmutatom neked
a várost!
- Nem akarom látni a várost, csak egyedül akarok lenni. - Kiabáltam rá, de Ő hirtelen
felrántott és a karjaiba kapott, mint mikor kicsi voltam és nem akartam felmenni a szobámba
aludni. Gyűlöltem, hogy mindig az Ő akarata érvényesül az enyémmel szemben, de
ahogyan nőttem én is, úgy nőtt velem együtt a makacsságom is. Anyu szerint ezt
határozottan aputól örököltem, szerintem pedig az Ő kettőjük összes rossz tulajdonsága
keveredett bennem, kitúrva a jó géneket a helyükről.
Apu mellett ülve a kocsiban még mindig nem tudtam kizárni a kínzó gondolataimat.
Miért kellett nekem megszületnem? Miért védtek annyira egész életembe? Miért volt
nekem mindig minden annyira egyszerű? Miért kaptam meg mindent? Miért nem tanítottak
meg küzdeni a céljaimért? Miért okozok annyi csalódottságot? Miért? Miért kell egyáltalán
élnem? És ekkor a mellettem lévő kis karra vándorolt a tekintetem.
Bocsáss meg Drága Blogom, de most vacsora idő van. Nem vagyok éhes, de mielőtt még
ismét kórházba kerülnék és találkoznék azokkal a kínzó tekintetekkel, eszek pár falatot.
Hamarosan jelentkezem, ígérem neked!
Beca
Kilencedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A családom nem hagy élni. Egyesével szálingóznak az ajtóm elé és mondanak fél órás
monológokat, amik majd megőrjítenek. Az egyetlen, ami lényegre törő volt, az megszokottan
az unokanővéremhez, Mariahoz köthető. Idézem: "Told már ki a képed abból a rohadt
szobából. Már vagy húszan tanyáztak le az ajtód elé és te bent kuksolsz hetek óta. Hahó!
Élsz még? Akkor nyisd ki az ajtót! Beca! Az egész család miattad van itt, legalább tegyél
egy kört a házba, hogy mindenki lássa jól vagy, aztán éld tovább az életed abba a pirinyó
kis elsötétített szobába... Na jó, én a többiekkel ellentétben nem könyörgök neked! Jó volt
beszélni! Szia!" Kb. így hangozhatott. Most pedig van egy okom, amiért az írásba menekülhetek.
Három napot voltam kénytelen kórházba tölteni. Ezalatt nem szóltam senkihez egy szót sem,
csak gondolkoztam Életemben eddig egyszer sem kellett azon jártatnom az agyam, hogy hogyan
tovább, nem voltak nagy döntéseim sem. Hogyan is lettek volna, mikor mindig minden
úgy volt, ahogyan én szerettem volna? Most viszont vége ennek az időszaknak. Nagyon sok
kemény döntés áll még előttem és én már az elsőnél megakadtam.
Csütörtök délelőtt értünk végül haza a kórházból. Anyuék egész úton csendben ültek, éreztem
a feszültséget rajtuk. Egy ideig próbáltam a tájra koncentrálni, mindig is imádtam utazni még ha
csak pár utcával arrébb is helyezkedett el a cél. Kiskoromba nem lehetett kirángatni az autóból,
abban az időben mindenki azt hitte, hogy én is autó versenyző leszek. Most viszont még ez sem
segített.
- Elmondjátok? - Kérdeztem szűkszavúan.
- Mit Becy?
- Apu!
- Kicsim, ezt nem az autóban kéne megbeszélnünk. - Szólalt meg anyám is.
- Tudni szeretném! - Mondtam határozottan mégis erőtlenül.
- Ma este elutazunk Becy.
- Apu! Nekem most nincs kedvem utazgatni, csak haza szeretnék menni és befeküdni az ágyamba.
- Fernando, mondjuk el neki! - Nézett anyu komolyan apára miközben egyre közelebb értünk a
házunkhoz. Apu bólintott egy aprót, de nem szólt egy szót se. - Beca! Vettünk egy házat Valenciába,
oda fogunk ma este repülni.
- Micsoda?
- Az orvos szerint szükséged van az új környezetre, hogy hamarabb rendbe jöjj. Fogadunk hozzád
egy nagyon jó orvost... - Vette át a szót apu, majd lefékezett a felhajtónkon.
- Én nem vagyok őrült! Nem kell orvos és nem kell új lakhely! - Ugrottam ki az autóból és rohantam
a szobám felé. Az előszoba már tele volt bőröndökkel, ahogyan a nappali is. Jobbnak láttam, ha én
is nekikezdek a csomagolásnak. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy elszökök. Átmegyek
Daavidékhoz vagy Aronékhoz, de nem tudtam tovább gondolkozni. Apám jött fel hozzám és életemben
először és talán utoljára nagyon csúnyán összevesztem vele.
Asszem mára ennyi elég lesz az elmélkedésből. Szörnyen fájó leírni a történteket neked, Drága
blogom,mégis megkönnyebbülök minden egyes bejegyzésem után.
Beca
A családom nem hagy élni. Egyesével szálingóznak az ajtóm elé és mondanak fél órás
monológokat, amik majd megőrjítenek. Az egyetlen, ami lényegre törő volt, az megszokottan
az unokanővéremhez, Mariahoz köthető. Idézem: "Told már ki a képed abból a rohadt
szobából. Már vagy húszan tanyáztak le az ajtód elé és te bent kuksolsz hetek óta. Hahó!
Élsz még? Akkor nyisd ki az ajtót! Beca! Az egész család miattad van itt, legalább tegyél
egy kört a házba, hogy mindenki lássa jól vagy, aztán éld tovább az életed abba a pirinyó
kis elsötétített szobába... Na jó, én a többiekkel ellentétben nem könyörgök neked! Jó volt
beszélni! Szia!" Kb. így hangozhatott. Most pedig van egy okom, amiért az írásba menekülhetek.
Három napot voltam kénytelen kórházba tölteni. Ezalatt nem szóltam senkihez egy szót sem,
csak gondolkoztam Életemben eddig egyszer sem kellett azon jártatnom az agyam, hogy hogyan
tovább, nem voltak nagy döntéseim sem. Hogyan is lettek volna, mikor mindig minden
úgy volt, ahogyan én szerettem volna? Most viszont vége ennek az időszaknak. Nagyon sok
kemény döntés áll még előttem és én már az elsőnél megakadtam.
Csütörtök délelőtt értünk végül haza a kórházból. Anyuék egész úton csendben ültek, éreztem
a feszültséget rajtuk. Egy ideig próbáltam a tájra koncentrálni, mindig is imádtam utazni még ha
csak pár utcával arrébb is helyezkedett el a cél. Kiskoromba nem lehetett kirángatni az autóból,
abban az időben mindenki azt hitte, hogy én is autó versenyző leszek. Most viszont még ez sem
segített.
- Elmondjátok? - Kérdeztem szűkszavúan.
- Mit Becy?
- Apu!
- Kicsim, ezt nem az autóban kéne megbeszélnünk. - Szólalt meg anyám is.
- Tudni szeretném! - Mondtam határozottan mégis erőtlenül.
- Ma este elutazunk Becy.
- Apu! Nekem most nincs kedvem utazgatni, csak haza szeretnék menni és befeküdni az ágyamba.
- Fernando, mondjuk el neki! - Nézett anyu komolyan apára miközben egyre közelebb értünk a
házunkhoz. Apu bólintott egy aprót, de nem szólt egy szót se. - Beca! Vettünk egy házat Valenciába,
oda fogunk ma este repülni.
- Micsoda?
- Az orvos szerint szükséged van az új környezetre, hogy hamarabb rendbe jöjj. Fogadunk hozzád
egy nagyon jó orvost... - Vette át a szót apu, majd lefékezett a felhajtónkon.
- Én nem vagyok őrült! Nem kell orvos és nem kell új lakhely! - Ugrottam ki az autóból és rohantam
a szobám felé. Az előszoba már tele volt bőröndökkel, ahogyan a nappali is. Jobbnak láttam, ha én
is nekikezdek a csomagolásnak. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy elszökök. Átmegyek
Daavidékhoz vagy Aronékhoz, de nem tudtam tovább gondolkozni. Apám jött fel hozzám és életemben
először és talán utoljára nagyon csúnyán összevesztem vele.
Asszem mára ennyi elég lesz az elmélkedésből. Szörnyen fájó leírni a történteket neked, Drága
blogom,mégis megkönnyebbülök minden egyes bejegyzésem után.
Beca
Nyolcadik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Ma anyuék újabb kísérletet tettek arra, hogy kimozdítsanak a szobámból, sikertelenül. A mostani ötletük felülmúlta az összes eddigit, nagyszabású családi ebédet szerveztek, amire meghívták a még élő összes rokont. Tudtam, hogy bennük megbízhatok, de mégsem volt erőm kimenni a szobámból. Az igazat megvallva, mióta ide költöztünk egyszer sem mozdultam ki még innen. Ez az egyetlen hely, ami biztonságot nyúlt, ahonnan elérhetetlennek érzem magam és ahová nem jut be az a sok-sok külső hatás. Itt magam lehetek és jobb esetben senki sem zavarja meg a nyugalmamat. Még most sem éreztem magam annyira felkészültnek,hogy kiálljak azok elé az emberek közé, akikről tudom, hogy a legjobbat akarják nekem. Túl sok lenne egyszerre, helyette inkább folytatom a történetem leírását.
Az orvosom a kivizsgálásom után úgy döntött, hogy bent tart éjszakára a kórházba. Szerinte
szellemileg nem voltam olyan állapotban, amivel nyugodt szívvel kiengedhetett volna és ebbe
kénytelen voltam beletörődni. Egyetlen dolog, ami talán könnyített a fájdalmamon az Daavid
jelenléte volt. Hiába akarták kidobni a kórtermemből és fenyegették meg még a rendőrséggel is,
Ő nem tágított mellőlem. Egy ideig beszélt hozzám, de a szavai nem jutottak el a tudatomig, csak
az emlékeimre tudtam koncentrálni. Bármennyire is próbáltam kizárni őket, nem ment.
Egész éjszaka csak álmatlanul, könnyes szemekkel forgolódtam és mikor végre éjfél felé sikerült
lehunynom a szemem, még az álmomba is beférkőzött. Láttam magam előtt az önelégült vigyorát és éreztem a testének a súlyát a mellkasomon. Sikítva ébredtem felverve álmából Daavidot is, aki időközben velem együtt hunyta álomra szemeit. Nem bírta tovább nézni, ahogyan szenvedek, megnyomta a nővérhívó gombot és ezek után már csak arra emlékszem, hogy doki beadott nekem valamit, amitől lassan ismét kezdtek elnehezedni a szemhéjaim.
Reggel 10 óra körül kelhettem. Először azt sem tudtam hol vagyok, majd végignézve magamon
minden beugrott. Oldalra fordítva a fejem Daavidot már nem találtam a mellettem lévő székbe.
Kétségbeesetten néztem körbe a kórtermemben, ahol az immár ablak mellett ácsorgó szőkeség
mellett a szüleim is ott voltak. Ott ültek a másik oldalamon a kezemet szorongatva. Láttam rajtuk az értetlenséget és az aggodalmat. Tudtam, hogy finn barátom még nem számolt be a mi kis kalandunkról, de bármennyire is szerettem volna őket megnyugtatni, hogy jól vagyok, nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam szóra nyitni a számat csak ismét könnyezni kezdtem. Éreztem, hogy a kitörni készülő hisztériás rohamomat meggátolja valami, ami óriási teherként nehezedik rám, mégis valamiféle nyugalmat ad.
Ezek után behunytam a szemem és hallgattam, ahogyan Daavid szembesíti a helyzettel a
szüleimet. Hallottam ahogyan apám idegesen ugrik fel a helyéről és olaszul kezd bele Chris
jövőjének további alakulásáról üvöltözni. Nem tudhatta, hogy mennyire is jóban vagyok Giancarlo Fisicelával és ahányszor csak kivitt a pályára tanultam tőle. Imádtam új dolgokat megismerni akkor még. Most úgy érzem semmi sem érdekel már. Anyám pedig a hír hallatára elsírta magát. Mindig a legjobbat akarta nekem és óvott az össze rossz hatástól, ami csak érhet egy gyereket az életben és pont ezt nem tudta kivédeni. Magát okolta, ahogyan Daavid is. Nem mondták, de láttam mindkettőjükön.
Most mennem kell, mert megint valaki letáborozott az ajtóm elé. Vagy vacsora idő van vagy
a lelkemre akarnak beszélni. Egy biztos, én mindenképpen itt maradok, az érkező pedig odakint.
Beca
Ma anyuék újabb kísérletet tettek arra, hogy kimozdítsanak a szobámból, sikertelenül. A mostani ötletük felülmúlta az összes eddigit, nagyszabású családi ebédet szerveztek, amire meghívták a még élő összes rokont. Tudtam, hogy bennük megbízhatok, de mégsem volt erőm kimenni a szobámból. Az igazat megvallva, mióta ide költöztünk egyszer sem mozdultam ki még innen. Ez az egyetlen hely, ami biztonságot nyúlt, ahonnan elérhetetlennek érzem magam és ahová nem jut be az a sok-sok külső hatás. Itt magam lehetek és jobb esetben senki sem zavarja meg a nyugalmamat. Még most sem éreztem magam annyira felkészültnek,hogy kiálljak azok elé az emberek közé, akikről tudom, hogy a legjobbat akarják nekem. Túl sok lenne egyszerre, helyette inkább folytatom a történetem leírását.
Az orvosom a kivizsgálásom után úgy döntött, hogy bent tart éjszakára a kórházba. Szerinte
szellemileg nem voltam olyan állapotban, amivel nyugodt szívvel kiengedhetett volna és ebbe
kénytelen voltam beletörődni. Egyetlen dolog, ami talán könnyített a fájdalmamon az Daavid
jelenléte volt. Hiába akarták kidobni a kórtermemből és fenyegették meg még a rendőrséggel is,
Ő nem tágított mellőlem. Egy ideig beszélt hozzám, de a szavai nem jutottak el a tudatomig, csak
az emlékeimre tudtam koncentrálni. Bármennyire is próbáltam kizárni őket, nem ment.
Egész éjszaka csak álmatlanul, könnyes szemekkel forgolódtam és mikor végre éjfél felé sikerült
lehunynom a szemem, még az álmomba is beférkőzött. Láttam magam előtt az önelégült vigyorát és éreztem a testének a súlyát a mellkasomon. Sikítva ébredtem felverve álmából Daavidot is, aki időközben velem együtt hunyta álomra szemeit. Nem bírta tovább nézni, ahogyan szenvedek, megnyomta a nővérhívó gombot és ezek után már csak arra emlékszem, hogy doki beadott nekem valamit, amitől lassan ismét kezdtek elnehezedni a szemhéjaim.
Reggel 10 óra körül kelhettem. Először azt sem tudtam hol vagyok, majd végignézve magamon
minden beugrott. Oldalra fordítva a fejem Daavidot már nem találtam a mellettem lévő székbe.
Kétségbeesetten néztem körbe a kórtermemben, ahol az immár ablak mellett ácsorgó szőkeség
mellett a szüleim is ott voltak. Ott ültek a másik oldalamon a kezemet szorongatva. Láttam rajtuk az értetlenséget és az aggodalmat. Tudtam, hogy finn barátom még nem számolt be a mi kis kalandunkról, de bármennyire is szerettem volna őket megnyugtatni, hogy jól vagyok, nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam szóra nyitni a számat csak ismét könnyezni kezdtem. Éreztem, hogy a kitörni készülő hisztériás rohamomat meggátolja valami, ami óriási teherként nehezedik rám, mégis valamiféle nyugalmat ad.
Ezek után behunytam a szemem és hallgattam, ahogyan Daavid szembesíti a helyzettel a
szüleimet. Hallottam ahogyan apám idegesen ugrik fel a helyéről és olaszul kezd bele Chris
jövőjének további alakulásáról üvöltözni. Nem tudhatta, hogy mennyire is jóban vagyok Giancarlo Fisicelával és ahányszor csak kivitt a pályára tanultam tőle. Imádtam új dolgokat megismerni akkor még. Most úgy érzem semmi sem érdekel már. Anyám pedig a hír hallatára elsírta magát. Mindig a legjobbat akarta nekem és óvott az össze rossz hatástól, ami csak érhet egy gyereket az életben és pont ezt nem tudta kivédeni. Magát okolta, ahogyan Daavid is. Nem mondták, de láttam mindkettőjükön.
Most mennem kell, mert megint valaki letáborozott az ajtóm elé. Vagy vacsora idő van vagy
a lelkemre akarnak beszélni. Egy biztos, én mindenképpen itt maradok, az érkező pedig odakint.
Beca
2010. július 14., szerda
Hetedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Gondolom már nem is csodálkozol, hogy napok óta nem írtam. De most először van egy jó hírem is,
Daavid bekerült a Red Bull csapathoz Sebastian Vettel helyére. Végre a "Kölyök" is apa lesz és a hír
hallatára azonnal visszavonult és beajánlotta Daavidot, aki ezt nekem újságolta el először. Úgy érzem
csak rá számíthatok az eset után. Ő volt az, aki a legtöbb segítséget nyújtotta nekem.
Hajnali egy óra lehetett és én még mindig a bárban ültem. Bele sem ittam a rendelt vodkámba. Rosszul
voltam, rosszúl voltam saját magamtól. Megtörve bámultam a poharam, miközben a könnyeim végig
folytak az arcomon. Mindig erős voltam, aputól tanultam, de most teljesen összezuhanva ültem
mozdulatlanul. Rettegtem, hogy Rosberg rám talál, de nem mozdultam. Ekkor egy meleg kéz megérintette
a vállamat. A férfi illattól undorodva húzódtam arrébb és néztem fel a zaklatómra.
- Beca! Végre meg vagy, milyen volt... Beca? - Nézett végig rajtam. - Mi történt? - Én csak megráztam a
fejem, de Ő nem hagyta annyiban. A keze megint felém közeledett, de én nem engedtem neki.
- Ne... - Kértem elfulló hangon. - Ne érj hozzám!
- Mit csinált veled? - Kérdezte dühtől fojtott hangon. Nem válaszoltam csak visszafordultam a pult felé
és hallgattam, amint nagy léptekkel ott hagy. Egyszerűen ott hagyott engem teljesen egyedül. Magányosan
a pultra borulva sírtam.
Azonban nem maradtam sokáig magamra. Daavid hamar visszajött hozzám és én tudni se akartam merre
járt. A rendőrségre mentünk rögtön. Annyira megalázottnak éreztem magam. Mintha minden tekintet rám
tapadt volna, mindenki csak rólam beszélne. A poklot éltem meg azalatt a pár óra alatt, mikor a rendőröknek
ismét el kellett mondanom újra és újra, hogy mi is történt velem, de Daavid nem tágított mellőlem. Sose
láttam azelőtt ennyire törődőnek, mint akkor.
Ezután kórházba kellett mennem. Levettek rólam mindenféle mintát, ami megint csak elég megterhelőnek
bizonyult számomra. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű bulinak ilyen következményei lehetnek.
Ráadásul egy olyan ember aláz majd meg ennyire, akiben én és a barátaim is megbíztunk. Nagyon fájó volt.
Beca
Gondolom már nem is csodálkozol, hogy napok óta nem írtam. De most először van egy jó hírem is,
Daavid bekerült a Red Bull csapathoz Sebastian Vettel helyére. Végre a "Kölyök" is apa lesz és a hír
hallatára azonnal visszavonult és beajánlotta Daavidot, aki ezt nekem újságolta el először. Úgy érzem
csak rá számíthatok az eset után. Ő volt az, aki a legtöbb segítséget nyújtotta nekem.
Hajnali egy óra lehetett és én még mindig a bárban ültem. Bele sem ittam a rendelt vodkámba. Rosszul
voltam, rosszúl voltam saját magamtól. Megtörve bámultam a poharam, miközben a könnyeim végig
folytak az arcomon. Mindig erős voltam, aputól tanultam, de most teljesen összezuhanva ültem
mozdulatlanul. Rettegtem, hogy Rosberg rám talál, de nem mozdultam. Ekkor egy meleg kéz megérintette
a vállamat. A férfi illattól undorodva húzódtam arrébb és néztem fel a zaklatómra.
- Beca! Végre meg vagy, milyen volt... Beca? - Nézett végig rajtam. - Mi történt? - Én csak megráztam a
fejem, de Ő nem hagyta annyiban. A keze megint felém közeledett, de én nem engedtem neki.
- Ne... - Kértem elfulló hangon. - Ne érj hozzám!
- Mit csinált veled? - Kérdezte dühtől fojtott hangon. Nem válaszoltam csak visszafordultam a pult felé
és hallgattam, amint nagy léptekkel ott hagy. Egyszerűen ott hagyott engem teljesen egyedül. Magányosan
a pultra borulva sírtam.
Azonban nem maradtam sokáig magamra. Daavid hamar visszajött hozzám és én tudni se akartam merre
járt. A rendőrségre mentünk rögtön. Annyira megalázottnak éreztem magam. Mintha minden tekintet rám
tapadt volna, mindenki csak rólam beszélne. A poklot éltem meg azalatt a pár óra alatt, mikor a rendőröknek
ismét el kellett mondanom újra és újra, hogy mi is történt velem, de Daavid nem tágított mellőlem. Sose
láttam azelőtt ennyire törődőnek, mint akkor.
Ezután kórházba kellett mennem. Levettek rólam mindenféle mintát, ami megint csak elég megterhelőnek
bizonyult számomra. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű bulinak ilyen következményei lehetnek.
Ráadásul egy olyan ember aláz majd meg ennyire, akiben én és a barátaim is megbíztunk. Nagyon fájó volt.
Beca
2010. július 13., kedd
Hatodik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Ismételten szükségem volt pár napra, mire megint rászántam magam az írásra. Hihetetlenül hangzik
mégis annyira nehéz számomra visszaemlékezni arra a napra, amely örökké emlékezetes marad majd
számomra. Sosem fogom már tudni kitörölni azokat az órákat a fejemből, soha!
Éjjel 10 óra volt, mikor megérkeztünk Svájc egyik legmenőbbnek kikiáltott klubjába. A bejutás
egyszerű és egyben drága volt, de megérte. A hely baromira vagány volt. Négy teremből alkotott
egy egészet. Volt egy helység, amiben a tánc és dübörgő zene játszotta a főszerepet; egy ami
leginkább egy kaszinóra hasonlított; valamint egy újabb, amelyben halkabb zene szólt és mindössze
egy bár foglalt benne a helyet. Az utolsót már nem volt időm megnézni, Chris gyengéden megragadta
a kezem és a parkett felé húzott. A latinos zene teljesen megőrjített. Egy ideig eljártam salsázni egyik
nyáron, amit Terrorban töltöttünk, anyu szülő városában. Nagyon szerettem ezt a stílust.
Vagy fél órája táncolhattunk, már Daavidék sem voltak mellettünk. Csupán mi voltunk és a jó sok
Martini, amit sorra ittunk Chrisszel. Egy idő után már látni is alig láttam, megállni a két lábamon
pedig egyszerűen lehetetlennek bizonyult, de rajta meg sem látszott.
- Hoppá-hoppá Babám, csak óvatosan. - Tartott meg gyengéden Chris. - Nem akarsz leülni?
- Ne... nem... bír... bírom! - Akadozott a nyelvem, miközben Ő már el is indult a folyosó felé velem.
- Keresünk egy nyugis helyet neked, oké? - Mosolygott rejtélyesen.
- De én...
- Tudom, bírod még. - Nevetett. - Ahogy egy picit kipihened magad vissza megyünk.
- Oké! - Adtam be a derekam, miközben egyre beljebb húzott a folyosón. Hihetetlenül hosszúnak
tűnt ez az út, de végül megállunk egy ajtó előtt. Chris bekopogott, semmi reakció. Ekkor már
kezdtem egy kicsit megijedni, de nem tudtam mit tenni. Rosberg szorítsa a karomon egyre
erősebbé vált. Ezzel adva tudtomra, hogy most már késő, nem ereszt.
Lassan kinyitotta az ajtót, benézett, majd kitárta és belökött rajta. Én egy nagyobb francia
ágyra estem. Hallottam, ahogyan a kulcs kattan a zárban és hirtelen egy durva horror film
főhősnőjének éreztem magam, aki bármennyire is szeretne már nem tud menekülni.
- Vetkőzz! - Utasított Chris és gyorsan előttem termett. A hangja fagyos volt, teljesen
fél perc alatt megváltozott. - Jó lesz hidd el, felejthetetlen estéd lesz.
Ebben nem kételkedtem. Már akkor tudtam, hogy ezt az estét soha életemben nem fogom majd
elfelejteni, örökké nyomot hagy bennem. A szememmel kerestem a kulcsot, de még mindig
annyira homályos volt minden, semmit se láttam. Semmit csak Christ, aki már egy szál boxerbe
állt már előttem.
- Nem hallottad? - Üvöltött és ekkorra minden reményem elszánt. Csak azt tudtam, hogy nem
adhatom fel, gondolkoznom kell. Megfordult a fejemben, hogy sikítok egy nagyot, de a kintről
beáramló dübörgő zene hallatán tudtam, hogy senki sem fogja majd meghallani. Ráadásul az
esélyeim is merőben csökkennének ezzel a húzásommal. - Akkor majd segítek! - Fektetett a hátamra
és tépte le rólam az összes ruhadarabot egyesével.
- Kérlek... könyörgöm... ne! - Esdekeltem már sírva, de Ő csak röhögött rajtam.
- Felőlem, ha így akarod... lehetek én kemény is. - Jelent meg egy gonosz vigyor az arcán. Az alkarjával
leszorított az ágyra és ahányszor kapálózni kezdtem volna erősebben nyomott a párnák közé. A száját
az enyémre tapasztotta és erőszakosan megcsókolt, miközben még mindig a mellkasomon tartotta a
kezét. Alig kaptam már levegőt és a végére feladtam. Hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar és
ez volt a legszörnyűbb. Nem ellenkeztem, nem tettem semmit pedig milliónyi alkalmam lett volna rá.
Már csak azt vártam, hogy vége legyen. Hogy végre el tudjak szabadulni, hogy elengedjen és elmehessek.
Pár perc múlva végre eljött az én alkalmam is. A testét átjárta a gyönyör, láttam a kielégülést az arcán
és ekkor nem bírtam tovább. Kiszabadítottam valamelyest magam és az öklömmel arcon ütöttem.
Láttam rajt, hogy hirtelen azt se tudja hol van. Ezt kihasználva magamra kaptam a piros ingét
és a fekete nadrágját, aminek farzsebében lapult a szoba kulcsa is. Alig találtam be a zárba és ideges
próbálkozásaim közbe egyfolytába azt figyeltem, hogy nem-e kelt fel a földről, nem indult-e meg felém.
Irtózatosan féltem, talán jobban mint, mint mikor a francia ágyra lökött. Egy rövidke idő után, sikerült
eltalálnom a lyukat és már fordult is a kulcs a kezemben.
A folyosóra érve már nem volt akadály, futottam ahogy csak bírtam, egészen a következő teremig.
Végignéztem az összes helyet, de a többiek sehol sem voltak. Azt hittem már régen itt hagytak, így
inkább beültem a bárba és rendeltem magamnak egy vodkát. Úgy éreztem mindenki elárult, senkire
se számíthatok többet és senkinek sem jelentek már semmit. Most látom csak be, hogy talán tévedtem.
Beca
Ismételten szükségem volt pár napra, mire megint rászántam magam az írásra. Hihetetlenül hangzik
mégis annyira nehéz számomra visszaemlékezni arra a napra, amely örökké emlékezetes marad majd
számomra. Sosem fogom már tudni kitörölni azokat az órákat a fejemből, soha!
Éjjel 10 óra volt, mikor megérkeztünk Svájc egyik legmenőbbnek kikiáltott klubjába. A bejutás
egyszerű és egyben drága volt, de megérte. A hely baromira vagány volt. Négy teremből alkotott
egy egészet. Volt egy helység, amiben a tánc és dübörgő zene játszotta a főszerepet; egy ami
leginkább egy kaszinóra hasonlított; valamint egy újabb, amelyben halkabb zene szólt és mindössze
egy bár foglalt benne a helyet. Az utolsót már nem volt időm megnézni, Chris gyengéden megragadta
a kezem és a parkett felé húzott. A latinos zene teljesen megőrjített. Egy ideig eljártam salsázni egyik
nyáron, amit Terrorban töltöttünk, anyu szülő városában. Nagyon szerettem ezt a stílust.
Vagy fél órája táncolhattunk, már Daavidék sem voltak mellettünk. Csupán mi voltunk és a jó sok
Martini, amit sorra ittunk Chrisszel. Egy idő után már látni is alig láttam, megállni a két lábamon
pedig egyszerűen lehetetlennek bizonyult, de rajta meg sem látszott.
- Hoppá-hoppá Babám, csak óvatosan. - Tartott meg gyengéden Chris. - Nem akarsz leülni?
- Ne... nem... bír... bírom! - Akadozott a nyelvem, miközben Ő már el is indult a folyosó felé velem.
- Keresünk egy nyugis helyet neked, oké? - Mosolygott rejtélyesen.
- De én...
- Tudom, bírod még. - Nevetett. - Ahogy egy picit kipihened magad vissza megyünk.
- Oké! - Adtam be a derekam, miközben egyre beljebb húzott a folyosón. Hihetetlenül hosszúnak
tűnt ez az út, de végül megállunk egy ajtó előtt. Chris bekopogott, semmi reakció. Ekkor már
kezdtem egy kicsit megijedni, de nem tudtam mit tenni. Rosberg szorítsa a karomon egyre
erősebbé vált. Ezzel adva tudtomra, hogy most már késő, nem ereszt.
Lassan kinyitotta az ajtót, benézett, majd kitárta és belökött rajta. Én egy nagyobb francia
ágyra estem. Hallottam, ahogyan a kulcs kattan a zárban és hirtelen egy durva horror film
főhősnőjének éreztem magam, aki bármennyire is szeretne már nem tud menekülni.
- Vetkőzz! - Utasított Chris és gyorsan előttem termett. A hangja fagyos volt, teljesen
fél perc alatt megváltozott. - Jó lesz hidd el, felejthetetlen estéd lesz.
Ebben nem kételkedtem. Már akkor tudtam, hogy ezt az estét soha életemben nem fogom majd
elfelejteni, örökké nyomot hagy bennem. A szememmel kerestem a kulcsot, de még mindig
annyira homályos volt minden, semmit se láttam. Semmit csak Christ, aki már egy szál boxerbe
állt már előttem.
- Nem hallottad? - Üvöltött és ekkorra minden reményem elszánt. Csak azt tudtam, hogy nem
adhatom fel, gondolkoznom kell. Megfordult a fejemben, hogy sikítok egy nagyot, de a kintről
beáramló dübörgő zene hallatán tudtam, hogy senki sem fogja majd meghallani. Ráadásul az
esélyeim is merőben csökkennének ezzel a húzásommal. - Akkor majd segítek! - Fektetett a hátamra
és tépte le rólam az összes ruhadarabot egyesével.
- Kérlek... könyörgöm... ne! - Esdekeltem már sírva, de Ő csak röhögött rajtam.
- Felőlem, ha így akarod... lehetek én kemény is. - Jelent meg egy gonosz vigyor az arcán. Az alkarjával
leszorított az ágyra és ahányszor kapálózni kezdtem volna erősebben nyomott a párnák közé. A száját
az enyémre tapasztotta és erőszakosan megcsókolt, miközben még mindig a mellkasomon tartotta a
kezét. Alig kaptam már levegőt és a végére feladtam. Hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar és
ez volt a legszörnyűbb. Nem ellenkeztem, nem tettem semmit pedig milliónyi alkalmam lett volna rá.
Már csak azt vártam, hogy vége legyen. Hogy végre el tudjak szabadulni, hogy elengedjen és elmehessek.
Pár perc múlva végre eljött az én alkalmam is. A testét átjárta a gyönyör, láttam a kielégülést az arcán
és ekkor nem bírtam tovább. Kiszabadítottam valamelyest magam és az öklömmel arcon ütöttem.
Láttam rajt, hogy hirtelen azt se tudja hol van. Ezt kihasználva magamra kaptam a piros ingét
és a fekete nadrágját, aminek farzsebében lapult a szoba kulcsa is. Alig találtam be a zárba és ideges
próbálkozásaim közbe egyfolytába azt figyeltem, hogy nem-e kelt fel a földről, nem indult-e meg felém.
Irtózatosan féltem, talán jobban mint, mint mikor a francia ágyra lökött. Egy rövidke idő után, sikerült
eltalálnom a lyukat és már fordult is a kulcs a kezemben.
A folyosóra érve már nem volt akadály, futottam ahogy csak bírtam, egészen a következő teremig.
Végignéztem az összes helyet, de a többiek sehol sem voltak. Azt hittem már régen itt hagytak, így
inkább beültem a bárba és rendeltem magamnak egy vodkát. Úgy éreztem mindenki elárult, senkire
se számíthatok többet és senkinek sem jelentek már semmit. Most látom csak be, hogy talán tévedtem.
Beca
Ötödik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Lassan egy hónapja nem írtam már neked. Magyarázhatnám azzal is, hogy nagyon sok
elfoglaltságom volt ez alatt az idő alatt, de mi értelme lenne hazudni? Valójában csak a
négy fal között fekszem és szomorúbbnál szomorúbb számokat hallgatok. Pedig szinte
napra pontosan 1 hónapja milyen boldog is voltam. Legjobb lesz, ha az elején kezdem
és ezzel talán a magam helyzetét is egy kicsit megkönnyítem.
Június 5.-e volt. Apu szokás szerint elutazott, hogy segítse a Ferrari csapat munkáját,
anyu pedig hamar elment lefeküdni. Ez alatt én már nagyban készülődtem az éjszakai
bulira szüleim tudta nélkül. Egyedül Robert tudott valamit az akciómról, de neki is csak
annyit mondtam, hogy Daaviddal ünnepelünk, ahogyan azt terveztük.
Éppen sikerült elkészülnöm, mikor egy rövid duda szóra lettem figyelmes. Megbeszéltük
a fiúkkal, hogy itt találkozunk a házunk előtt mondván, hogy én vagyok a leglassabb.
Igazuk volt. Még így se tudtam időbe elkészülni, pedig késtek is vagy fél órát.
Gyorsan és egyben halkan rohantam ki a nappaliba, ahol még kénytelen voltam megállni
a tükör előtt, ellenőrizni az összhatást. Kék flitteres pánt nélküli topp, egy sötét farmer és
egy fekete magassarkú volt rajtam. A hajam kifelé szárítva omlott a vállamra, a sminkem
pedig éppen annyira volt vad, amennyire az este megkívánta.
Miután mindent rendben találtam magamon megindultam az ajtó felé, ahonnan hallottam
ismét egy aprócska duda szót. Visszanéztem még mielőtt indultam volna, dúlt bennem
a bűntudat, hogy így átverem apuékat.
Biztosan ők is szöktek már meg otthonról egy buli kedvéért fiatalon. Nyugtatgattam magam,
de nem sokat segített.
Kilépve az ajtón három kocsira lettem figyelmes. Egy ismeretlen ezüst színű sport BMW-re,
egy piros Ferrarira, valamint a már jól megszokott fekete Mercedesre. Nem kis pályás verdák,
de akik megtehetik miért ne tegyék. Először a Merci felé vettem az irányt. Már megszoktam,
hogy az unokatesóm ezzel jár értem, ha valahová együtt megyünk, de most sajnos tele volt.
Legnagyobb meglepetésemre az ifjabbik Kubica mellett bent ült egyetlen szerelme Henna is.
Elnevettem magam a gondolatra, hogy Daavid most milyen képpel ülhet és várhat engem
a Ferrarijában és előérzetem nem is volt annyira csalóka.
- Beca! - Üvöltötte a finn. - Gyere már! Negyed órája rád várunk.
- Szia Daavid! - Futottam oda hozzá és néztem be az ablakon.
- Rajtam keresztül akarsz beülni vagy megpróbálkozol a másik oldallal?
- Ne rajtam vezesd le, hogy nem tudtad lerázni Hent! - Mosolyogtam önfeledten. Halk morajlást
hallottam ekkor a hátam mögött, s mikor szembe fordultam a zaj forrásával meglepetten vettem
észre az ismeretlen autót magam előtt.
- Hello, Chris vagyok! - Mosolygott rám a hosszú szőke hajú srác. Nem hasonlított annyira az
apjára, mint Daavid, de rögtön tudtam kivel állok szemben.
- Rebeca Alonso! - Nyújtottam felé a kezem, mire Ő kihajolt a kocsiból és megölelt.
- Készen vagy Rebi? - Kérdezte a srác. A hátam elkezdett borsózni, gyűlölöm, ha így hívnak.
- Beca inkább, oké? - Távolodtam el tőle, majd egy zavart mosoly közepette megkerültem a
Ferrarit és bepattantam. Daavid persze csak röhögött rajtam. Ekkor még komolyan elgondolkodtam
azon, hogy joggal nevezem-e barátomnak. Ez mára megváltozott.
Beca
Negyedik bejegyzés
Kedves Blogom!
Végre eljött az este is. Apura rájött a kínzásom utáni késztetés. Ki akarta kérdezni a holnapi
óráimra tanultakat, szerencsémre anyu megint megmentett. Közölte apuval, hogy ezzel
minimum 7 évet késett, mire kitört a háború. Mindig ez van, este még fújnak egymásra, reggel
pedig a konyhába smárolnak.
Nah, de inkább térjünk vissza az ebéd szünetben történtekre.
- Szóval. Daavid, te megbeszéled Kimivel, hogy hazudjon Jenninek és elterelje a figyelmét,
míg mi kiszökünk a házból. Mi ketten pedig meglátogatjuk a keresztapáinkat és beadjuk nekik,
hogy nálatok éjszakázunk. - Összegeztem az eddig megbeszélteket.
- És miért mennénk át Daavidékhoz?
- Öhm...
- Megünnepeljük a GP2-s 3. helyemet. - Húzta ki magát a szöszi.
- Voltál már első is. - Néztem rá lemondóan.
- Akkor tanulunk, az mindig bejön! - Mosolygott Aron magabiztosan.
- Na látod, tudsz te, ha akarsz. Daavid szólj Kiminek, hogy 10-kor indulunk, oké?
- Aha. Akkor már csak a húgomat kell levakarnod magadról és szólnunk kell
Christphnak. - Fordult Aron felé a finn.
- Kinek? Rosbergnek? - Néztem rá nagy szemekkel. - De Ő még sosem jött velünk sehová.
- Épp itt az ideje. - Kacsintott rám Aron. Ezzel is jelezve, hogy jelenleg az egymás között
folytatott harcunk döntetlenre áll.
- Mi is a hely neve? - Kérdezte Daavid.
- Minek az neked? - Nézett rá az unokatesóm értetlenül.
- Lehet, hogy oda tud jönni magától is.
- Black Angels. Most nyitott, biztos hallott róla. - Segítettem ki a akció másik szervezőjét.
- Jah, biztos! - Motyogta még vissza a mobilja mögül és csendben folytattuk az ebédünket.
Most pedig takarodó van. Nem értem apámat. Miért akarja most bepótolni azokat az éveket,
amiket nem töltött velem? 17 éves vagyok könyörgöm!
Beca
Végre eljött az este is. Apura rájött a kínzásom utáni késztetés. Ki akarta kérdezni a holnapi
óráimra tanultakat, szerencsémre anyu megint megmentett. Közölte apuval, hogy ezzel
minimum 7 évet késett, mire kitört a háború. Mindig ez van, este még fújnak egymásra, reggel
pedig a konyhába smárolnak.
Nah, de inkább térjünk vissza az ebéd szünetben történtekre.
- Szóval. Daavid, te megbeszéled Kimivel, hogy hazudjon Jenninek és elterelje a figyelmét,
míg mi kiszökünk a házból. Mi ketten pedig meglátogatjuk a keresztapáinkat és beadjuk nekik,
hogy nálatok éjszakázunk. - Összegeztem az eddig megbeszélteket.
- És miért mennénk át Daavidékhoz?
- Öhm...
- Megünnepeljük a GP2-s 3. helyemet. - Húzta ki magát a szöszi.
- Voltál már első is. - Néztem rá lemondóan.
- Akkor tanulunk, az mindig bejön! - Mosolygott Aron magabiztosan.
- Na látod, tudsz te, ha akarsz. Daavid szólj Kiminek, hogy 10-kor indulunk, oké?
- Aha. Akkor már csak a húgomat kell levakarnod magadról és szólnunk kell
Christphnak. - Fordult Aron felé a finn.
- Kinek? Rosbergnek? - Néztem rá nagy szemekkel. - De Ő még sosem jött velünk sehová.
- Épp itt az ideje. - Kacsintott rám Aron. Ezzel is jelezve, hogy jelenleg az egymás között
folytatott harcunk döntetlenre áll.
- Mi is a hely neve? - Kérdezte Daavid.
- Minek az neked? - Nézett rá az unokatesóm értetlenül.
- Lehet, hogy oda tud jönni magától is.
- Black Angels. Most nyitott, biztos hallott róla. - Segítettem ki a akció másik szervezőjét.
- Jah, biztos! - Motyogta még vissza a mobilja mögül és csendben folytattuk az ebédünket.
Most pedig takarodó van. Nem értem apámat. Miért akarja most bepótolni azokat az éveket,
amiket nem töltött velem? 17 éves vagyok könyörgöm!
Beca
2010. július 12., hétfő
Harmadik bejegyzés
Kedves bologom!
A fotóim valószínűleg jövő hét elején már meg is jelennek. Miért dolgoznak ilyen gyorsan
azok az átkozott szerkesztők? Persze Daavid azóta is azokkal a képekkel szekál. Azt mondja,
hogy túl sok volt rajtam a ruha és következőre minimum bikiniset vállaljak.
Ezek után nem volt más választásom, el kellett mondanom az én drága unokabáttyámnak,
aki 2 hónappal idősebb nálam, hogy mire adtam a fejem. Ő az egyetlen, aki lekoptathatja rólam
Daavidot. Úgyhogy a ma reggeli első szünetben el is mondtam neki. Lehet, hogy nem matek óra
után kellett volna, ugyanis nem reagált túl jól.
- Te tényleg részt vettél egy fotózáson? Mi lesz, ha ezt apád megtudja? - Nézett rám megrovóan
Aron, miközben Hannat ölelte maga előtt. Daavid izzó szemekkel nézte a srác kezét, ahogyan a
húga hasát simogatja.
- Igen, de nem értem mi ebben az annyira meglepő. Anyu énekesnő...
- Az Raquel. Neki nem úgy hívják az apját, hogy Fernando Alonso.
- A Díazt lefelejtetted. - Néztem rá gúnyosan.
- Befejeznétek ezt? - Szólalt meg végre Daavid is. - Legalább ne a folyosón!
- Ezt pont te mondod, aki minden héten más csaj szájába turkál pontosan ezen a
folyosón? - Vágott vissza a húga, akivel váltottam ezért a húzásáért egy gyors pacsit.
- Az teljesen más! - Ellenkezett az idősebbik Raikkönen testvér.
- Miért is?
- Mert én megtehetem, én vagyok az idősebb.
- És a hülyébb is! - Szakítottam félbe a vitát, majd visszafordultam Aron felé. - A lényeg,
hogy apu meg ne tudja, mert akkor nekem végem.
- Oké, de legalább Raquelnek mond el, Ő biztos megérti. Rendben?
- Rendben! - Bólintottam és még egy pillanatra el is gondolkodtam a dolgon. - Most
viszont jó lenne megdumálni a vasárnapot.
Persze, hogy pont ekkor csöngettek be, így kénytelenek voltunk berekeszteni a gyűlésünket.
Átraktuk a kaja szünetünkre, hogy Henna se tudjon sokat a mi kis akciónkról.
Most pedig mennem kell, mert az info tanárom vészesen közelít felém. Este jelentkezek
a tervünk alakulásáról.
Beca
A fotóim valószínűleg jövő hét elején már meg is jelennek. Miért dolgoznak ilyen gyorsan
azok az átkozott szerkesztők? Persze Daavid azóta is azokkal a képekkel szekál. Azt mondja,
hogy túl sok volt rajtam a ruha és következőre minimum bikiniset vállaljak.
Ezek után nem volt más választásom, el kellett mondanom az én drága unokabáttyámnak,
aki 2 hónappal idősebb nálam, hogy mire adtam a fejem. Ő az egyetlen, aki lekoptathatja rólam
Daavidot. Úgyhogy a ma reggeli első szünetben el is mondtam neki. Lehet, hogy nem matek óra
után kellett volna, ugyanis nem reagált túl jól.
- Te tényleg részt vettél egy fotózáson? Mi lesz, ha ezt apád megtudja? - Nézett rám megrovóan
Aron, miközben Hannat ölelte maga előtt. Daavid izzó szemekkel nézte a srác kezét, ahogyan a
húga hasát simogatja.
- Igen, de nem értem mi ebben az annyira meglepő. Anyu énekesnő...
- Az Raquel. Neki nem úgy hívják az apját, hogy Fernando Alonso.
- A Díazt lefelejtetted. - Néztem rá gúnyosan.
- Befejeznétek ezt? - Szólalt meg végre Daavid is. - Legalább ne a folyosón!
- Ezt pont te mondod, aki minden héten más csaj szájába turkál pontosan ezen a
folyosón? - Vágott vissza a húga, akivel váltottam ezért a húzásáért egy gyors pacsit.
- Az teljesen más! - Ellenkezett az idősebbik Raikkönen testvér.
- Miért is?
- Mert én megtehetem, én vagyok az idősebb.
- És a hülyébb is! - Szakítottam félbe a vitát, majd visszafordultam Aron felé. - A lényeg,
hogy apu meg ne tudja, mert akkor nekem végem.
- Oké, de legalább Raquelnek mond el, Ő biztos megérti. Rendben?
- Rendben! - Bólintottam és még egy pillanatra el is gondolkodtam a dolgon. - Most
viszont jó lenne megdumálni a vasárnapot.
Persze, hogy pont ekkor csöngettek be, így kénytelenek voltunk berekeszteni a gyűlésünket.
Átraktuk a kaja szünetünkre, hogy Henna se tudjon sokat a mi kis akciónkról.
Most pedig mennem kell, mert az info tanárom vészesen közelít felém. Este jelentkezek
a tervünk alakulásáról.
Beca
Második bejegyzés
Kedves blogom!
Nem hittem volna, hogy egy fotózás ekkora élményt jelent. Irtó nagy volt a mozgolódás és a
titkolózás is, mert ha apum megtudja, akkor kitörik a 3. világháború. Szóval a képek
megjelenéséig csak saját felelősségemre kell beszámolnom erről anyuméknak. Persze az
ifjabbik Raikkönen ezzel is egyfolytában zsarol. Vele mentem a fotózásra, csak Ő tud erről,
de már az elején bemajréztatott.
- Csak ne úgy, mint a gokartozást! - Emlékeztetett a felvételre, amit az összes F1-et vetítő adó
leadott. A világ bajnokok gyerekeiről volt szó, hogy kinek miképp megy az autóversenyzés.
Kezdődött Daaviddal, aki már a GP2-ban koptatja az autókat, 18 évesen. Folytatódott
Aronnal, aki 17 évesen tesztelhette a Renault versenygépét. Bár még nem jutott olyan messze,
mint finn barátunk, esély latolgatók már most sok tehetséget látnak benne. Aztán jöttem én és
a drága keresztapám, aki kirángatott életembe először a gokart pályára. Mondanom sem kell,
hogy az első körömben a gumikba kötöttem ki, szóval jó kis műsort szolgáltattam a tévé
nézőknek. Így gondolom már értitek a család szégyene részt a bemutatkozásomba. Nálam
csak Rosberg fia bénább, aki talán ugyanolyan szinten van, mint én, de Ő sportszerűen ül
bele abba a négykerekű, 60-nal száguldó vasdarabba.
- Köszi a bíztatást Raikkönen. Majd beszélek a húgoddal, hogy oktasson ki egy kicsit.
- Hah... 16 évesen? - Vágott egy fintort.
- Így is érettebb, mint te. - Néztem végig rajta. - Minden tekintetben.
- Ezt meg, hogy érted? - Ragadta meg a karomat Daavid.
- Miért? Szerinted csak pókerezik Aronnal? - Nevettem el magam. Gondoltam okozok én
is neki néhány kellemetlen percet vagy éppen órát. Bár ezek után az unokatesóm is nagy
veszélyben van.
- Aron megrontotta a húgomat? - Vörösödött el a finn feje.
- Hány éves is vagy te? 12? Ebben a korban fél év járás után ez már természetes. A helyedbe
akkor lepődnék meg, ha nem történt volna semmi közöttük.
- Ohh szóval te is már legalább 8 pasin túl vagy?! - Üvöltött, mire behúztam a sarokba.
Hihetetlen, hogy még egy fotózást sem tudunk feltűnés mentesen lebonyolítani.
- Szerinted az közelembe enged bárkit is az apám 18 éves korom előtt? Mellesleg Aron jó
gyerek, akkor félnék a helyedbe, ha a Rosberg fiúval jött volna össze vagy Tommal. Ha
jól emlékszem arra is én figyelmeztettelek. - Rángattam meg egy kicsit.
- Én kinyírom Kubicát.
- Én meg mindjárt téged. Hagyd már őket élni!
- De ne az én húgommal éljen nemi életet az a kis...
- Öhm... az unokatesómról beszélsz. Ha kell felképellek, hogy észhez térj!
- Jól van! De ha ezek után szakít vele vagy megcsalja, én tényleg kicsinálom.
- Felvilágosító órát nem akarsz nekik tartani? - Már nyitotta volna a száját, de én elé emeltem
a mutatóujjam. - Elmondtam nekik, hogy használjanak gumit, de most fotózkodnom kell.
Utána beszélünk, oké?
- Aha! Csak ügyesen babám!
Mire véget ért a fotózás Daavid lenyugodott egy kicsit. A biztonság kedvéért azért küldtem
Aronnak egy SMS-t a történtekről. Mondtam én, hogy nem lesz ennek jó vége, de hallgattak
rám? Nem.
Beca
Nem hittem volna, hogy egy fotózás ekkora élményt jelent. Irtó nagy volt a mozgolódás és a
titkolózás is, mert ha apum megtudja, akkor kitörik a 3. világháború. Szóval a képek
megjelenéséig csak saját felelősségemre kell beszámolnom erről anyuméknak. Persze az
ifjabbik Raikkönen ezzel is egyfolytában zsarol. Vele mentem a fotózásra, csak Ő tud erről,
de már az elején bemajréztatott.
- Csak ne úgy, mint a gokartozást! - Emlékeztetett a felvételre, amit az összes F1-et vetítő adó
leadott. A világ bajnokok gyerekeiről volt szó, hogy kinek miképp megy az autóversenyzés.
Kezdődött Daaviddal, aki már a GP2-ban koptatja az autókat, 18 évesen. Folytatódott
Aronnal, aki 17 évesen tesztelhette a Renault versenygépét. Bár még nem jutott olyan messze,
mint finn barátunk, esély latolgatók már most sok tehetséget látnak benne. Aztán jöttem én és
a drága keresztapám, aki kirángatott életembe először a gokart pályára. Mondanom sem kell,
hogy az első körömben a gumikba kötöttem ki, szóval jó kis műsort szolgáltattam a tévé
nézőknek. Így gondolom már értitek a család szégyene részt a bemutatkozásomba. Nálam
csak Rosberg fia bénább, aki talán ugyanolyan szinten van, mint én, de Ő sportszerűen ül
bele abba a négykerekű, 60-nal száguldó vasdarabba.
- Köszi a bíztatást Raikkönen. Majd beszélek a húgoddal, hogy oktasson ki egy kicsit.
- Hah... 16 évesen? - Vágott egy fintort.
- Így is érettebb, mint te. - Néztem végig rajta. - Minden tekintetben.
- Ezt meg, hogy érted? - Ragadta meg a karomat Daavid.
- Miért? Szerinted csak pókerezik Aronnal? - Nevettem el magam. Gondoltam okozok én
is neki néhány kellemetlen percet vagy éppen órát. Bár ezek után az unokatesóm is nagy
veszélyben van.
- Aron megrontotta a húgomat? - Vörösödött el a finn feje.
- Hány éves is vagy te? 12? Ebben a korban fél év járás után ez már természetes. A helyedbe
akkor lepődnék meg, ha nem történt volna semmi közöttük.
- Ohh szóval te is már legalább 8 pasin túl vagy?! - Üvöltött, mire behúztam a sarokba.
Hihetetlen, hogy még egy fotózást sem tudunk feltűnés mentesen lebonyolítani.
- Szerinted az közelembe enged bárkit is az apám 18 éves korom előtt? Mellesleg Aron jó
gyerek, akkor félnék a helyedbe, ha a Rosberg fiúval jött volna össze vagy Tommal. Ha
jól emlékszem arra is én figyelmeztettelek. - Rángattam meg egy kicsit.
- Én kinyírom Kubicát.
- Én meg mindjárt téged. Hagyd már őket élni!
- De ne az én húgommal éljen nemi életet az a kis...
- Öhm... az unokatesómról beszélsz. Ha kell felképellek, hogy észhez térj!
- Jól van! De ha ezek után szakít vele vagy megcsalja, én tényleg kicsinálom.
- Felvilágosító órát nem akarsz nekik tartani? - Már nyitotta volna a száját, de én elé emeltem
a mutatóujjam. - Elmondtam nekik, hogy használjanak gumit, de most fotózkodnom kell.
Utána beszélünk, oké?
- Aha! Csak ügyesen babám!
Mire véget ért a fotózás Daavid lenyugodott egy kicsit. A biztonság kedvéért azért küldtem
Aronnak egy SMS-t a történtekről. Mondtam én, hogy nem lesz ennek jó vége, de hallgattak
rám? Nem.
Beca
Első bejegyzés
Kedves Blogom!
Nos ugye a bemutatkozással kéne kezdenem? Rebeca Alonso vagyok a
Forma1-es Világ bajnok és az El Seuno de Morfeo énekesnőjének egyetlen
lánya. Az autósport követőinek a legnagyobb csalódása, a család szégyene,
a média középpontja, a szüleim kicsi kincse, de a barátaimnak csak egyszerűen
Beca. Beca, aki utálja a technikai sportokat; Beca, aki mindenben béna; Beca,
aki nem képes tanulni; Beca, aki hülyeséget hülyeségre halmoz. Ez lennék én.
Most, hogy ezen túlestünk gondolom mindenkit érdekel miért is kezdek bele
a blogolásba. Ennek több oka is van, de kezdjük a legfontosabbakkal.
Két hete sikerült az egyik haveromnak a kettő közül kirángatnia a hétvégi F1-es
nagydíjra. Aron oka igen nyomós volt, tesztelési lehetőséget kapott a Renaulttól.
Ne csodálkozzatok, hogy rögtön ilyen nagy csapatnál kezdhet, hiszen az apja nem
más, mint Robert Kubica, aki nem mellesleg az én egyetlen drága keresztapukám.
Hozzá megyek mindig, ha szükségem van valamire és apu azt veszélyesnek vagy
éppen hülyeségnek tartaná. Mikor például lógok a suliból és ezt valakinek el kell
tussolnia. A legnagyobb poén persze, hogy ezzel egy időben Aron mindig az én
apumnál kuncsorog ezzel a céllal. Csodálom, hogy még egyik "legenda" sem
jött rá erre az egészre, de addig van nagy szerencsénk. És míg mi lógunk, addig a
fogatunk harmadik tagja, Daavid a suliban ül és jegyzeteli a anyagokat. Nah jó a
jegyzetelés túlzás, bekapcsolja a mobilját és felveszi az egészet, majd elém vágja,
hogy a hallgatásáért írjam le neki is. Aron se ússza meg szárazon, az ifjabbik Raikkönen
sokat tanult az apjától, a háziját a lengyellel íratja meg. Magyarán Ő semmit sem csinál
puska íráson kívül. Így tengetjük mi hárman a napjainkat Svájcban, de térjünk vissza
a hétvégére.
A számomra legérdekesebb nap a pénteki volt. Kezdve azzal, hogy Aront nyugtatgattam
egész reggel. A két fiú két szobát rendelt hármunknak és mivel Daavid olyan éjfél fele
megunta a lengyel idegeskedéseit, ezért könyörgött egy sort, hogy cseréljek vele helyet,
mert nem akarja azt a lököttet egyedül hagyni. Szóval erős túlzás lenne azt állítani, hogy
kipihenten sétálgattunk a szöszivel délután a boxutcába, mikor megállított valaki minket.
- Jó napot, maga Fernando Alonso lánya? - Kérdezte sunyin mosolyogva a csávó.
- Igen, Jó napot! - Válaszoltam zavartan.
- Josep Cruz vagyok az Ewan spanyolországi képviseletétől. Lenne egy ajánlatom.
- Milyen ajánlat? - Kérdeztem gyanakodva.
- Az őszi kollekcióhoz kéne modellt állnia. Mit szól? Elvállalná?
- Sajnálom, de... - Kezdtem volna reflexből a visszautasítást, mikor Daavid befogta a számat.
- Elvállalja. Írja meg neki E-mailben hol és mikor és ott lesz. - Mosolygott rám ezerrel. Megölöm
még egyszer, nem érdekel, hogy az apja az apámnak a haverja és, hogy a húga Aronnal jár.
Szóval érdekes hetünk volt. Bár Aron végül csak pénteken ülhetett be a Renaultba, nagyon
élvezte, aztán azért aludhattam vele aznap egy szobában, hogy legyen ki hallgassa
a beszámolóját. Ti is úgy érzitek, hogy egyre több a Raikkönen gyerek adóssága?
Mert én már nagyon.
Holnap pedig még mehetek fotózkodni is. Amilyen tehetséges vagyok mindenben, tuti irtó
béna képeket csinálnak rólam, aztán hallgathatom a nagyszüleimtől, hogy mihez nem értek még.
Bezzeg az unokatesóimról ódákat zeng a nagyanyám, de mondjuk nekik nem anyum az anyjuk.
Ezt is jól megmondtam. Szóval holnap küldöm a következő bejegyzést.
Beca
Nos ugye a bemutatkozással kéne kezdenem? Rebeca Alonso vagyok a
Forma1-es Világ bajnok és az El Seuno de Morfeo énekesnőjének egyetlen
lánya. Az autósport követőinek a legnagyobb csalódása, a család szégyene,
a média középpontja, a szüleim kicsi kincse, de a barátaimnak csak egyszerűen
Beca. Beca, aki utálja a technikai sportokat; Beca, aki mindenben béna; Beca,
aki nem képes tanulni; Beca, aki hülyeséget hülyeségre halmoz. Ez lennék én.
Most, hogy ezen túlestünk gondolom mindenkit érdekel miért is kezdek bele
a blogolásba. Ennek több oka is van, de kezdjük a legfontosabbakkal.
Két hete sikerült az egyik haveromnak a kettő közül kirángatnia a hétvégi F1-es
nagydíjra. Aron oka igen nyomós volt, tesztelési lehetőséget kapott a Renaulttól.
Ne csodálkozzatok, hogy rögtön ilyen nagy csapatnál kezdhet, hiszen az apja nem
más, mint Robert Kubica, aki nem mellesleg az én egyetlen drága keresztapukám.
Hozzá megyek mindig, ha szükségem van valamire és apu azt veszélyesnek vagy
éppen hülyeségnek tartaná. Mikor például lógok a suliból és ezt valakinek el kell
tussolnia. A legnagyobb poén persze, hogy ezzel egy időben Aron mindig az én
apumnál kuncsorog ezzel a céllal. Csodálom, hogy még egyik "legenda" sem
jött rá erre az egészre, de addig van nagy szerencsénk. És míg mi lógunk, addig a
fogatunk harmadik tagja, Daavid a suliban ül és jegyzeteli a anyagokat. Nah jó a
jegyzetelés túlzás, bekapcsolja a mobilját és felveszi az egészet, majd elém vágja,
hogy a hallgatásáért írjam le neki is. Aron se ússza meg szárazon, az ifjabbik Raikkönen
sokat tanult az apjától, a háziját a lengyellel íratja meg. Magyarán Ő semmit sem csinál
puska íráson kívül. Így tengetjük mi hárman a napjainkat Svájcban, de térjünk vissza
a hétvégére.
A számomra legérdekesebb nap a pénteki volt. Kezdve azzal, hogy Aront nyugtatgattam
egész reggel. A két fiú két szobát rendelt hármunknak és mivel Daavid olyan éjfél fele
megunta a lengyel idegeskedéseit, ezért könyörgött egy sort, hogy cseréljek vele helyet,
mert nem akarja azt a lököttet egyedül hagyni. Szóval erős túlzás lenne azt állítani, hogy
kipihenten sétálgattunk a szöszivel délután a boxutcába, mikor megállított valaki minket.
- Jó napot, maga Fernando Alonso lánya? - Kérdezte sunyin mosolyogva a csávó.
- Igen, Jó napot! - Válaszoltam zavartan.
- Josep Cruz vagyok az Ewan spanyolországi képviseletétől. Lenne egy ajánlatom.
- Milyen ajánlat? - Kérdeztem gyanakodva.
- Az őszi kollekcióhoz kéne modellt állnia. Mit szól? Elvállalná?
- Sajnálom, de... - Kezdtem volna reflexből a visszautasítást, mikor Daavid befogta a számat.
- Elvállalja. Írja meg neki E-mailben hol és mikor és ott lesz. - Mosolygott rám ezerrel. Megölöm
még egyszer, nem érdekel, hogy az apja az apámnak a haverja és, hogy a húga Aronnal jár.
Szóval érdekes hetünk volt. Bár Aron végül csak pénteken ülhetett be a Renaultba, nagyon
élvezte, aztán azért aludhattam vele aznap egy szobában, hogy legyen ki hallgassa
a beszámolóját. Ti is úgy érzitek, hogy egyre több a Raikkönen gyerek adóssága?
Mert én már nagyon.
Holnap pedig még mehetek fotózkodni is. Amilyen tehetséges vagyok mindenben, tuti irtó
béna képeket csinálnak rólam, aztán hallgathatom a nagyszüleimtől, hogy mihez nem értek még.
Bezzeg az unokatesóimról ódákat zeng a nagyanyám, de mondjuk nekik nem anyum az anyjuk.
Ezt is jól megmondtam. Szóval holnap küldöm a következő bejegyzést.
Beca
Kezdet
Szijasztok!
Ugye nem is kellett olyan sokat várni? Ám ez a történet nagyon lassan fog most felkerülni... Nincs sok időm rá, remélem megértitek. Nem szánom hosszúra, de kihozom belőle azt, amit csak lehet. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését!
Kathy
Egy kis ízelítő:
Ugye nem is kellett olyan sokat várni? Ám ez a történet nagyon lassan fog most felkerülni... Nincs sok időm rá, remélem megértitek. Nem szánom hosszúra, de kihozom belőle azt, amit csak lehet. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését!
Kathy
Egy kis ízelítő:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)