Kilencedik bejegyzés (Magán jellegű)

Kedves Blogom!
A családom nem hagy élni. Egyesével szálingóznak az ajtóm elé és mondanak fél órás
monológokat, amik majd megőrjítenek. Az egyetlen, ami lényegre törő volt, az megszokottan
az unokanővéremhez, Mariahoz köthető. Idézem: "Told már ki a képed abból a rohadt
szobából. Már vagy húszan tanyáztak le az ajtód elé és te bent kuksolsz hetek óta. Hahó!
Élsz még? Akkor nyisd ki az ajtót! Beca! Az egész család miattad van itt, legalább tegyél
egy kört a házba, hogy mindenki lássa jól vagy, aztán éld tovább az életed abba a pirinyó
kis elsötétített szobába... Na jó, én a többiekkel ellentétben nem könyörgök neked! Jó volt
beszélni! Szia!" Kb. így hangozhatott. Most pedig van egy okom, amiért az írásba menekülhetek.

Három napot voltam kénytelen kórházba tölteni. Ezalatt nem szóltam senkihez egy szót sem,
csak gondolkoztam Életemben eddig egyszer sem kellett azon jártatnom az agyam, hogy hogyan
tovább, nem voltak nagy döntéseim sem. Hogyan is lettek volna, mikor mindig minden
úgy volt, ahogyan én szerettem volna? Most viszont vége ennek az időszaknak. Nagyon sok
kemény döntés áll még előttem és én már az elsőnél megakadtam.

Csütörtök délelőtt értünk végül haza a kórházból. Anyuék egész úton csendben ültek, éreztem
a feszültséget rajtuk. Egy ideig próbáltam a tájra koncentrálni, mindig is imádtam utazni még ha
csak pár utcával arrébb is helyezkedett el a cél. Kiskoromba nem lehetett kirángatni az autóból,
abban az időben mindenki azt hitte, hogy én is autó versenyző leszek. Most viszont még ez sem
segített.
- Elmondjátok? - Kérdeztem szűkszavúan.
- Mit Becy?
- Apu!
- Kicsim, ezt nem az autóban kéne megbeszélnünk. - Szólalt meg anyám is.
- Tudni szeretném! - Mondtam határozottan mégis erőtlenül.
- Ma este elutazunk Becy.
- Apu! Nekem most nincs kedvem utazgatni, csak haza szeretnék menni és befeküdni az ágyamba.
- Fernando, mondjuk el neki! - Nézett anyu komolyan apára miközben egyre közelebb értünk a
házunkhoz. Apu bólintott egy aprót, de nem szólt egy szót se. - Beca! Vettünk egy házat Valenciába,
oda fogunk ma este repülni.
- Micsoda?
- Az orvos szerint szükséged van az új környezetre, hogy hamarabb rendbe jöjj. Fogadunk hozzád
egy nagyon jó orvost... - Vette át a szót apu, majd lefékezett a felhajtónkon.
- Én nem vagyok őrült! Nem kell orvos és nem kell új lakhely! - Ugrottam ki az autóból és rohantam
a szobám felé. Az előszoba már tele volt bőröndökkel, ahogyan a nappali is. Jobbnak láttam, ha én
is nekikezdek a csomagolásnak. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy elszökök. Átmegyek
Daavidékhoz vagy Aronékhoz, de nem tudtam tovább gondolkozni. Apám jött fel hozzám és életemben
először és talán utoljára nagyon csúnyán összevesztem vele.

Asszem mára ennyi elég lesz az elmélkedésből. Szörnyen fájó leírni a történteket neked, Drága
blogom,mégis megkönnyebbülök minden egyes bejegyzésem után.
Beca