Kedves Blogom!
Ma anyuék újabb kísérletet tettek arra, hogy kimozdítsanak a szobámból, sikertelenül. A mostani ötletük felülmúlta az összes eddigit, nagyszabású családi ebédet szerveztek, amire meghívták a még élő összes rokont. Tudtam, hogy bennük megbízhatok, de mégsem volt erőm kimenni a szobámból. Az igazat megvallva, mióta ide költöztünk egyszer sem mozdultam ki még innen. Ez az egyetlen hely, ami biztonságot nyúlt, ahonnan elérhetetlennek érzem magam és ahová nem jut be az a sok-sok külső hatás. Itt magam lehetek és jobb esetben senki sem zavarja meg a nyugalmamat. Még most sem éreztem magam annyira felkészültnek,hogy kiálljak azok elé az emberek közé, akikről tudom, hogy a legjobbat akarják nekem. Túl sok lenne egyszerre, helyette inkább folytatom a történetem leírását.
Az orvosom a kivizsgálásom után úgy döntött, hogy bent tart éjszakára a kórházba. Szerinte
szellemileg nem voltam olyan állapotban, amivel nyugodt szívvel kiengedhetett volna és ebbe
kénytelen voltam beletörődni. Egyetlen dolog, ami talán könnyített a fájdalmamon az Daavid
jelenléte volt. Hiába akarták kidobni a kórtermemből és fenyegették meg még a rendőrséggel is,
Ő nem tágított mellőlem. Egy ideig beszélt hozzám, de a szavai nem jutottak el a tudatomig, csak
az emlékeimre tudtam koncentrálni. Bármennyire is próbáltam kizárni őket, nem ment.
Egész éjszaka csak álmatlanul, könnyes szemekkel forgolódtam és mikor végre éjfél felé sikerült
lehunynom a szemem, még az álmomba is beférkőzött. Láttam magam előtt az önelégült vigyorát és éreztem a testének a súlyát a mellkasomon. Sikítva ébredtem felverve álmából Daavidot is, aki időközben velem együtt hunyta álomra szemeit. Nem bírta tovább nézni, ahogyan szenvedek, megnyomta a nővérhívó gombot és ezek után már csak arra emlékszem, hogy doki beadott nekem valamit, amitől lassan ismét kezdtek elnehezedni a szemhéjaim.
Reggel 10 óra körül kelhettem. Először azt sem tudtam hol vagyok, majd végignézve magamon
minden beugrott. Oldalra fordítva a fejem Daavidot már nem találtam a mellettem lévő székbe.
Kétségbeesetten néztem körbe a kórtermemben, ahol az immár ablak mellett ácsorgó szőkeség
mellett a szüleim is ott voltak. Ott ültek a másik oldalamon a kezemet szorongatva. Láttam rajtuk az értetlenséget és az aggodalmat. Tudtam, hogy finn barátom még nem számolt be a mi kis kalandunkról, de bármennyire is szerettem volna őket megnyugtatni, hogy jól vagyok, nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam szóra nyitni a számat csak ismét könnyezni kezdtem. Éreztem, hogy a kitörni készülő hisztériás rohamomat meggátolja valami, ami óriási teherként nehezedik rám, mégis valamiféle nyugalmat ad.
Ezek után behunytam a szemem és hallgattam, ahogyan Daavid szembesíti a helyzettel a
szüleimet. Hallottam ahogyan apám idegesen ugrik fel a helyéről és olaszul kezd bele Chris
jövőjének további alakulásáról üvöltözni. Nem tudhatta, hogy mennyire is jóban vagyok Giancarlo Fisicelával és ahányszor csak kivitt a pályára tanultam tőle. Imádtam új dolgokat megismerni akkor még. Most úgy érzem semmi sem érdekel már. Anyám pedig a hír hallatára elsírta magát. Mindig a legjobbat akarta nekem és óvott az össze rossz hatástól, ami csak érhet egy gyereket az életben és pont ezt nem tudta kivédeni. Magát okolta, ahogyan Daavid is. Nem mondták, de láttam mindkettőjükön.
Most mennem kell, mert megint valaki letáborozott az ajtóm elé. Vagy vacsora idő van vagy
a lelkemre akarnak beszélni. Egy biztos, én mindenképpen itt maradok, az érkező pedig odakint.
Beca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése