Szijasztok!
Először is szeretnék mindenkinek utólag is békés ünnepeket kívánni és egy nagyon ütős szilvesztert! ;)
Elszántam magam végre, hogy írjak nektek. Úgy érzem a Blogoló örökösnőnek amilyen nagy lelkesedéssel indultam neki és amennyi ötletem volt, most annyira holtpontra kerültem vele.
Nincs semmi ötletem hozzá és nem szeretném csak úgy összecsapni a végét (mert bizony pár részen belül majd mindenképpen befejezem).
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy most jó pár hónapig félreteszem ezt a ficet és a másik kettőre koncentrálok. Nem tudom, hogy azokat milyen rendszerességgel tudom hozni nektek és mennyire fog titeket érdekelni (mert ugye a témája eltérő mindegyik ficemnek), de igyekszem.
Most ennek ellenére mindenek előtt áll a tanulás. Nagyon kell igyekeznem ahhoz, hogy elérhető távolságba tudjam a céljaimat.
Mindenkitől elnézést szeretnék kérni aki olvasott és megpróbálom majd minnél hamarabb hozni a befejező részeket, de nem ígérek semmit!
Puszi, Kathy
U.I.: A Padlógáz folytatását lassan olvashatjátok majd! ;)
2010. december 28., kedd
2010. november 30., kedd
Huszonhatodik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Pár napja visszakaptam a gépem, úgyhogy tudtam nektek most hozni egy folytatást. Ezt a részt szeretném néhány hűséges kommentelőmnek ajánlani, akik szinte a kezdetek óta írogatnak a részeimhez. Név szerint Nikíínek, Eszternek és Brigcsnek! A többieknek is, akik akár csak egy részemhez is írtak, nagyon nagyon köszönöm! :) Sokkal jobb így nekiállni egy újabb résznek! :D
Puszi, Kathy
U.I.: A bloggerem nem működik 100%-on így nem tudok immáron sehová sem kommentet írni (még a saját blogjaimra sem), remélem ez hamarosan megoldódik. Addig is bocsi mindenkitől! :(
Jaj és a komment határ ezúttal 6. :)
Kedves Blogom!
A Forma-1 az idők során szinte semmiben sem változott. Más lett igaz az autók festése és a pilóták is hiánytalanul lecserélődtek azóta, mióta utoljára jártam erre, de az emberek tömege, az autók zaja és a benzin gőz illata felidézte bennem azt az időt, mikor még apu is itt versenyzett. Igaz akkor még nagyon kicsi voltam, de ezek az emlékek megmaradtak bennem.
Mostanra azonban már kevésbé találom izgalmasnak a boxban töltött perceket, miközben az eredmények egymás után villognak fel a szemeim előtt. A két Red Bull egészen az utolsó percekig a mezőny végén kocsikázott, mikor is hirtelen megjelent Daavid nevének rövidítése a képernyő tetején. Mindenki nagy szemekkel meredt a mellette lévő idő eredményre, ami fél másodperccel jobbnak bizonyult, mint az eddig élen autózó Thuneré. A döbbenet azonban csak addig tartott, míg csapattársa, az évek óta Red Bull pilótaként számon tartott Alexandre Jouannem bele nem kezdett egy újabb mért körébe. Rögtön válaszolt a finn pilóta remek első szektorára, amit legalább fél tized másodperccel sikerült is megdöntenie. Nagy csata kezdődött a Vörös bikáknál, az újonc és a tapasztalt harca, amely nem volt vérre menő küzdelem, de a nyertesnek annál édesebb volt a győzelem.
Az edzés első, néhány ezredes fölényével Alex lett. Az ellenfeleknek azonban volt mitől tartaniuk, a Red Bull készül megismételni a 2010-es, valamint a 2015-ös siker szezonját, amelyekben ugyan mindkétszer Vettel vihette el a Világ bajnoki trófeát, azonban a csapat mindkét autója harcban volt az utolsó futamig a címért.
Mikor betolták Davvid autóját én már ott álltam és vártam rá. Tudtam, hogy még sok dolga lesz és ezek között nem az lesz az első, hogy velem foglalkozzon, de arra nem is számítottam, hogy mikor behajolok az autójába és adok neki egy puszit a bukójára, Ő egy szó nélkül magamra hagy majd. Ideges volt, de nem tudtam rájönni miért. Ez csak egy egyszerű edzés, és bizony Ő sem nyerhet mindig, mindenhol, mindenben. Főképp nem egy olyan ember mellett, akinek teljesen ugyanolyan autója van, de jóval több tapasztalata.
Lehajtott fejjel ültem le arra a székre, amelyen végignéztem a másfél órás edzést és vártam, hogy visszajöjjön. Eltelt fél óra, majd egy, végül beesteledett, mire a finn pilóta, talpig fehérben leült a mellettem levő székre.
- Ne haragudj! - Nézett rám a gyönyörű kék szemeivel amelyben most nagy vihar dúlt. - Le kellett nyugodnom egy kicsit.
- Sikerült? - Emeltem rá a tekintetemet, de a hangom hideg és érzésektől mentes maradt.
- Igen! - Bólintott egyet és karjaival átölelte a vállam. - Indulhatunk?
- Órákkal ezelőtt is indulhattunk volna. - Álltam fel egy cseppet morcosan, majd a parkoló felé igyekeztem. Eltájolhattam magam, ugyanis Daavid megragadta a kezem és ujjainkat összefűzve a másik irányba vezetett.
- Mutatni szeretnék valamit! - Súgta a fülembe.
Jó pár órás gyaloglás után értünk csak a célunkhoz, amely egy hangulatos szálloda volt, minden fényűzés és pompa nélkül. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam egy szót sem, csak követtem Daavidot, aki egészen egy tetőtéri szobához vezetett.
- Egy kicsit kettesben szerettem volna veled lenni! - Hajolt ismét a fülemhez, majd elkezdte csókolgatni a nyakam. Összerezzentem és egy igazán különleges érzés kerített hatalmába, ám hirtelen felvillantak előttem annak az éjszakának a képei. Chris mosolya, az illata, az érintései. Megrázkódtam és ellöktem magamtól Daavidot.
- Ne! - Kiáltottam és a könnycseppek utat törve maguknak folytak végig az arcomon. - Még nem megy! - Rogytam a földre, majd Ő lassan közelebb jött, letérdelt mellém és karjaiba vett. Az ölébe tartva ringatott, míg én a pólójába kapaszkodva sírtam ki magamból az összes szomorúságot, csalódottságot és dühöt, ami bennem volt.
- Szeretlek! - Adott egy puszit a számra. - És várok rád, amíg csak szeretnéd.
- Köszönöm! - Súgtam alig hallhatóan, majd lassan felállt, de egy percre sem engedett el. Ráfektetett az ágyra, segített levenni a nadrágom és betakart.
Nem sokkal később már az ágyban feküdtem a biztonságot nyújtó ölelésében. Ám nem jött álom a szememre. Nem tudtam lehunyni őket és úgy tenni ismét, mintha sikerülhetne ezt az egészet bármikor is elfelednem.
Beca
2010. november 26., péntek
Közlemények
Sziasztok!
Szeretnék elnézést kérni tőletek, hogy megint nem hoztam új részeket, de a gépem sajnos meghalt. A feltámasztása idejére, pedig kaptam egy angol billentyűzetes gépet, amivel esélytelen, hogy akár egy részt is meg tudjak írni. :( Előreláthatóan nem fog hosszasan elhúzódni majd a javítási folyamat, úgyhogy azért ne menjetek messzire (az ígéretek szerint néhány nap, de a szerelő még nem tudja azt, amit én, vagyis hogy mennyi vírus van szerencsétlen gépen).
Most pedig jöjjön a második közleményem, amit voltaképp inkább elgondolkodtatónak szánok,
mintsem számonkérőnek. Az utóbbi időkben sok negatív kritikával találtam szembe magam
(nem a saját, sokkal inkább mások blogjain). Ezzel természetesen semmiféle gond sincsen, hiszen
én is mindig kérek tőletek ilyen jellegű hozzászólásokat, hogy tudjam merre tovább a fejlődés
mezején. Azonban ezekből mostanság egyre több konfliktus adódik. A jobbik esetben a felek
meg tudják egymás között beszélni a dolgot, de van, hogy ehhez nagyobb viták szükségesek,
Éppen ezért szeretnélek titeket arra kérni, hogy mindenkinek próbáljatok meg úgy véleményt
nyilvánítani, ahogyan magatok is elvárjátok azt másoktól. Tudom, most egy kicsit magam ellen
beszélek, de nem jó azokat a közleményeket olvasni, amelyekben az ilyen jellegű összetűzések
miatt bárkinek is elmegy a kedve az írástól és abba is hagyja azt (ez természetesen nem csak
F1-es témájú blogokra igaz). Ne feledjétek: Úgy bánjatok a másikkal, ahogyan nektek is jól
esne, ha bánnának veletek!
Köszönöm, hogy végig olvastátok és mérlegeltetek. A megértésetekért pedig hálás vagyok!
Kathy
Szeretnék elnézést kérni tőletek, hogy megint nem hoztam új részeket, de a gépem sajnos meghalt. A feltámasztása idejére, pedig kaptam egy angol billentyűzetes gépet, amivel esélytelen, hogy akár egy részt is meg tudjak írni. :( Előreláthatóan nem fog hosszasan elhúzódni majd a javítási folyamat, úgyhogy azért ne menjetek messzire (az ígéretek szerint néhány nap, de a szerelő még nem tudja azt, amit én, vagyis hogy mennyi vírus van szerencsétlen gépen).
Most pedig jöjjön a második közleményem, amit voltaképp inkább elgondolkodtatónak szánok,
mintsem számonkérőnek. Az utóbbi időkben sok negatív kritikával találtam szembe magam
(nem a saját, sokkal inkább mások blogjain). Ezzel természetesen semmiféle gond sincsen, hiszen
én is mindig kérek tőletek ilyen jellegű hozzászólásokat, hogy tudjam merre tovább a fejlődés
mezején. Azonban ezekből mostanság egyre több konfliktus adódik. A jobbik esetben a felek
meg tudják egymás között beszélni a dolgot, de van, hogy ehhez nagyobb viták szükségesek,
Éppen ezért szeretnélek titeket arra kérni, hogy mindenkinek próbáljatok meg úgy véleményt
nyilvánítani, ahogyan magatok is elvárjátok azt másoktól. Tudom, most egy kicsit magam ellen
beszélek, de nem jó azokat a közleményeket olvasni, amelyekben az ilyen jellegű összetűzések
miatt bárkinek is elmegy a kedve az írástól és abba is hagyja azt (ez természetesen nem csak
F1-es témájú blogokra igaz). Ne feledjétek: Úgy bánjatok a másikkal, ahogyan nektek is jól
esne, ha bánnának veletek!
Köszönöm, hogy végig olvastátok és mérlegeltetek. A megértésetekért pedig hálás vagyok!
Kathy
2010. november 20., szombat
Huszonötödik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Hoztam nektek egy új részt. Most nem szabok komment határt, mert nem tudnám teljesíteni, és
mert a folytatás sem lett annyira erős, hogy ezt megtehessem. Remélem azért néhányotoknak tetszik majd és írtok néhány sort. De ezt most nem várom el senkitől!
Nem tudom mikor hozok folytatást, de igyekezni fogok (ennél sokkal jobbat hozni).
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Ebben a pillanatban értem vissza a recepcióról. Hogy mégis mit kerestem én
ott hajnali háromkor, amikor még minden épeszű ember az óriási ágyában
alszik ebben a hihetetlenül nagy luxus hotelben? Egy recepcióst, akinek
a lelkére köthettem, hogy amint megüresedik egy szoba, arra igényt tartok,
mert ettől a két pasitól egyszerűen képtelenség aludni.
Miután kipakoltunk és megnéztünk néhány filmet a tévében, úgy döntöttünk
a legjobb lesz álomra hajtani a fejünket, hiszen hosszú napnak nézünk elébe.
Mindenki elhelyezkedett az óriási ágyon, amelyen hihetetlenül hosszan tudott
vitatkozni a két Raikkönen.
- Nem fogsz a barátnőm mellett aludni! - Jelentette ki indulatosan Daavid,
miközben én az ajtóból figyelve az eseményeket egy óriásit ásítottam. Ezt a
mondatot legalább negyedjére hallottam a szájából és már azt tudtam jól mi
lesz rá a felelet.
- Én pedig nem alszom egy pasi mellett. - Suttogtam magam elé Titusszal
egy ütemben a tőle már megszokott szavakat.
- Kérlek! - Néztem az értelmesebb szőkére esdeklően, miközben az ágy felé
közelítettem. - Most az egyszer aludj Daavid mellet. Holnap majd alszom
közöttetek. - Erre persze mindketten gyilkos tekintettel meredt rám. Szemmel
láthatóan egyiküknek sem tetszett az ötlet, leginkább azért, mert nem az övék
volt.- Na jó, ki szeretne a kádban aludni? - Nem érkezett válasz. - Ezt meg is
beszéltük! - Helyezkedtem el az ágy egyik végén, a két Raikkönen pedig
mellettem.
Daavid átölelte a derekam és a vállamba fúrta fejét, aminek hatására én
képtelen voltam elaludni, nekik annál mélyebben sikerült. Fél óra elteltével
egy hatalmas puffanással a földön kötöttem ki. A hang kiváltója a fejem volt,
ami a földhöz csapódott. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, csak a lámpa
fényére eszméltem.
- Jól vagy? - Kérdezte Titus, aki a karjaiba véve rakott vissza az ágyra,
immáron az Ő oldalára. Daavid persze mit sem vett észre az egészből,
békésen aludt tovább a tőlem megszerzett helyen.
- Persze! - Néztem fel rá az ágyból. - Holnap a kádba alszik. - Fordítottam
oldalra a fejemet.
- Örülni fog neki! - Nevetett fel a tőle telhető leghalkabban és bebújt
kettőnk közé. Néhány óra múlva ismételten a földön ébredtem. Felnézve
megpillantottam a horkoló szőkéket, akik mintha mi sem történt volna,
birtokoltál az óriási francia ágyat.
Ekkor határoztam. A köntösömet magamra kapva indultam el a recepció
irányában. Nem érdekel ki lát meg, az pedig végképp nem, hogy ki ismer
fel, csak egy nyugodt éjszakát szerettem volna, amit végül nem kaptam
meg. Éppen ezért most, hajnali háromkor, a két pasi között próbálom
álomra hajtani a fejemet és csak reménykedni tudok benne, hogy nem
nyomnak össze.
Szép álmokat neked kedves Blogom!
Beca
Hoztam nektek egy új részt. Most nem szabok komment határt, mert nem tudnám teljesíteni, és
mert a folytatás sem lett annyira erős, hogy ezt megtehessem. Remélem azért néhányotoknak tetszik majd és írtok néhány sort. De ezt most nem várom el senkitől!
Nem tudom mikor hozok folytatást, de igyekezni fogok (ennél sokkal jobbat hozni).
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Ebben a pillanatban értem vissza a recepcióról. Hogy mégis mit kerestem én
ott hajnali háromkor, amikor még minden épeszű ember az óriási ágyában
alszik ebben a hihetetlenül nagy luxus hotelben? Egy recepcióst, akinek
a lelkére köthettem, hogy amint megüresedik egy szoba, arra igényt tartok,
mert ettől a két pasitól egyszerűen képtelenség aludni.
Miután kipakoltunk és megnéztünk néhány filmet a tévében, úgy döntöttünk
a legjobb lesz álomra hajtani a fejünket, hiszen hosszú napnak nézünk elébe.
Mindenki elhelyezkedett az óriási ágyon, amelyen hihetetlenül hosszan tudott
vitatkozni a két Raikkönen.
- Nem fogsz a barátnőm mellett aludni! - Jelentette ki indulatosan Daavid,
miközben én az ajtóból figyelve az eseményeket egy óriásit ásítottam. Ezt a
mondatot legalább negyedjére hallottam a szájából és már azt tudtam jól mi
lesz rá a felelet.
- Én pedig nem alszom egy pasi mellett. - Suttogtam magam elé Titusszal
egy ütemben a tőle már megszokott szavakat.
- Kérlek! - Néztem az értelmesebb szőkére esdeklően, miközben az ágy felé
közelítettem. - Most az egyszer aludj Daavid mellet. Holnap majd alszom
közöttetek. - Erre persze mindketten gyilkos tekintettel meredt rám. Szemmel
láthatóan egyiküknek sem tetszett az ötlet, leginkább azért, mert nem az övék
volt.- Na jó, ki szeretne a kádban aludni? - Nem érkezett válasz. - Ezt meg is
beszéltük! - Helyezkedtem el az ágy egyik végén, a két Raikkönen pedig
mellettem.
Daavid átölelte a derekam és a vállamba fúrta fejét, aminek hatására én
képtelen voltam elaludni, nekik annál mélyebben sikerült. Fél óra elteltével
egy hatalmas puffanással a földön kötöttem ki. A hang kiváltója a fejem volt,
ami a földhöz csapódott. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, csak a lámpa
fényére eszméltem.
- Jól vagy? - Kérdezte Titus, aki a karjaiba véve rakott vissza az ágyra,
immáron az Ő oldalára. Daavid persze mit sem vett észre az egészből,
békésen aludt tovább a tőlem megszerzett helyen.
- Persze! - Néztem fel rá az ágyból. - Holnap a kádba alszik. - Fordítottam
oldalra a fejemet.
- Örülni fog neki! - Nevetett fel a tőle telhető leghalkabban és bebújt
kettőnk közé. Néhány óra múlva ismételten a földön ébredtem. Felnézve
megpillantottam a horkoló szőkéket, akik mintha mi sem történt volna,
birtokoltál az óriási francia ágyat.
Ekkor határoztam. A köntösömet magamra kapva indultam el a recepció
irányában. Nem érdekel ki lát meg, az pedig végképp nem, hogy ki ismer
fel, csak egy nyugodt éjszakát szerettem volna, amit végül nem kaptam
meg. Éppen ezért most, hajnali háromkor, a két pasi között próbálom
álomra hajtani a fejemet és csak reménykedni tudok benne, hogy nem
nyomnak össze.
Szép álmokat neked kedves Blogom!
Beca
2010. november 14., vasárnap
Kis szünet
Szijasztok!
Tudom-tudom! Pár napja összegyűlt a 6 komment, de most valahogy semmi erőm és ötletem sincs írni. Gratulálok Sebastannak a Világ Bajnoki címhez, remélem jól kibulizzák magukat a csapattal. Fernando mindent megtett, amit lehetett, senki sem hibáztathatja, nagyon szép munkát végzet. A két Renault és McLaren is nagyon toppon voltak. Sokak számára emlékezetes lesz a mai nap, de mindenkinek más okból! Összességében az F1 történelmének egyik legizgalmasabb szezonját zártuk ma és néhány hónap szünet után jön majd a 2011-es. A folytatásra, azért nem kell majd annyit várni! ;) Maximum néhány hetet. Addig is megpróbálok a Szeretni és szenvednihez kirakni részeket! ;)
Puszi, Kathy
Tudom-tudom! Pár napja összegyűlt a 6 komment, de most valahogy semmi erőm és ötletem sincs írni. Gratulálok Sebastannak a Világ Bajnoki címhez, remélem jól kibulizzák magukat a csapattal. Fernando mindent megtett, amit lehetett, senki sem hibáztathatja, nagyon szép munkát végzet. A két Renault és McLaren is nagyon toppon voltak. Sokak számára emlékezetes lesz a mai nap, de mindenkinek más okból! Összességében az F1 történelmének egyik legizgalmasabb szezonját zártuk ma és néhány hónap szünet után jön majd a 2011-es. A folytatásra, azért nem kell majd annyit várni! ;) Maximum néhány hetet. Addig is megpróbálok a Szeretni és szenvednihez kirakni részeket! ;)
Puszi, Kathy
2010. november 2., kedd
Huszonnegyedik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Nem igazán számoltam azzal, hogy ilyen hamar meglesz majd ez az öt hozzászólás, ennek ellenére nagyon-nagyon örülök neki! :) Ezúttal akkor tovább is emelném a határt 6 kommentre! :D A részért nem vállalok felelősséget, egy kicsit fáradtan írtam, így nem lett a legtökéletesebb, de azért remélem tetszik majd!
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Lassan képtelen vagyok tőled elszakadni. Már esteledik, és én egyedül
ülök a szobámba. Kezdek egy kicsit álmosodni, de nagyon várok valakit,
úgyhogy addig is van időm leírni neked a napom fontosabb eseményeit.
Reggel az ebédlőben vártunk a szüleimre. Titus már kivitte a csomagjainkat
az autóhoz és csak az indulásra várt, Daavid pedig a kezeit tördelve ült
mellettem. És én? Nos igen, én sem izgultam kevésbé, mint Ő. Minden
vágyam volt most vele lenni, drukkolni neki a hétvége folyamán és erőt
adni a futamhoz, ehhez azonban nekem is ott kell legyek.
- Jó reggelt! - Jött le apum kócos fejjel és álmos szemekkel. Anyum pár
másodperccel utána érkezett, felöltözve, tökéletes hajjal és sminkkel. - Mi
ez a csend?
- El szeretnénk mondani valamit Apa!
- Komoly? - Fordult felém aggódva, én pedig Daavidra néztem, átadva neki
ezzel a terepet.
- Beca ezen a héten kisegítene minket egy kicsit. Ő lenne a személyi
aszinsztensem, ha elengeditek. - Az állam leszakadt. Arról egy szó sem volt,
hogy előáll mad egy ekkora hazugsággal. Arról meg végképp nem, hogy én fogom
a bukóját cipelgetni és a rajtrácson integetni a kamerában. Már pedig kénytelen
leszek, ugyanis a szüleim dísz vendégek lesznek majd a Ferrarinál.
- Majd én figyelek rájuk Fernando! - Lépett be a kellő pillanatban a Raikkönenek
másik képviselője. - Ne aggódj, nem engedem, hogy hülyeséget csináljanak!
- Engedd el őket Fernando! - Puhította anyu is egy kicsit, mire a vonásai egyre
kisimultabbak lettek, de még kellett neki egy végső löket.
- Kérlek apu! Csak pár nap! - Néztem rá anyumtól örökölt boci szemeimmel,
ami célravezetőnek tűnt.
- Nagyon figyelj oda rájuk Titus! - Adta meg magát és azzal el is indultunk a
pár órányira lévő öt csillagos szállodánk felé.
Az ajtó előtt sorakozó fotósokat elkerülve inkább a hátsó bejáratot választottuk.
Véletlenül sem szerettük volna, hogy kiderüljön mi is van köztünk, legalábbis én
nem. Féltem mit gondolna rólam a sajtó, éppen elég volt az a néhány cikk is, ami
egy hónapja napvilágot látott. Nem volt szükségem még több felhajtásra.
Mikor odaértünk, már várt minket néhány öltönyös férfi, akik bevitték a
bőröndjeinket és minket is a recepcióig kísértek, hogy véletlenül se vesszünk el.
Itt azonban kezdődtek a problémák.
- Sajnálom uram, nem tudunk több szobával szolgálni, teljesen megteltünk a
készülődő Nagydíj miatt. - Ismételt el sokadjára Daavidnak türelmesen a sablon
szöveget a pultban álló szőke hajú nő. Asszem itt unhattam meg a dolgot és
megrángattam egy picit a fiatalabbik finn karját.
- Valami baj van?
- Igen! - Bólintottam teljesen komolyan. - Miért akarsz külön szobában lakni?
- A közös szobával nincs gondom Kicsim, csak azzal, hogy kevés az ágy.
- Megoldjuk! - Mosolyogtam felé bíztatóan és elkértem a kulcsunkat.
Nem tévedtem, a szobánkban található ágy hatalmas volt, még ha egy nagyobb
válaszfalat is építettünk volna kettőnk közé, még akkor is nevetve elfértünk volna.
A problémát már csak Titus jelentette, ugyanis az Ő érkezése sem volt előre
bejelentve, így a válaszfalat végül Ő jelenti majd közöttünk.
Most viszont mennem kell sajna, ugyanis az a bizonyos valaki megérkezett.
Sajnálom, hogy csak ilyen érintőlegesen tudtam beszámolni neked, Drága
Blogom, a továbbiakban próbálok majd egy kicsit bőbeszédűbb lenni!
Beca
Nem igazán számoltam azzal, hogy ilyen hamar meglesz majd ez az öt hozzászólás, ennek ellenére nagyon-nagyon örülök neki! :) Ezúttal akkor tovább is emelném a határt 6 kommentre! :D A részért nem vállalok felelősséget, egy kicsit fáradtan írtam, így nem lett a legtökéletesebb, de azért remélem tetszik majd!
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Lassan képtelen vagyok tőled elszakadni. Már esteledik, és én egyedül
ülök a szobámba. Kezdek egy kicsit álmosodni, de nagyon várok valakit,
úgyhogy addig is van időm leírni neked a napom fontosabb eseményeit.
Reggel az ebédlőben vártunk a szüleimre. Titus már kivitte a csomagjainkat
az autóhoz és csak az indulásra várt, Daavid pedig a kezeit tördelve ült
mellettem. És én? Nos igen, én sem izgultam kevésbé, mint Ő. Minden
vágyam volt most vele lenni, drukkolni neki a hétvége folyamán és erőt
adni a futamhoz, ehhez azonban nekem is ott kell legyek.
- Jó reggelt! - Jött le apum kócos fejjel és álmos szemekkel. Anyum pár
másodperccel utána érkezett, felöltözve, tökéletes hajjal és sminkkel. - Mi
ez a csend?
- El szeretnénk mondani valamit Apa!
- Komoly? - Fordult felém aggódva, én pedig Daavidra néztem, átadva neki
ezzel a terepet.
- Beca ezen a héten kisegítene minket egy kicsit. Ő lenne a személyi
aszinsztensem, ha elengeditek. - Az állam leszakadt. Arról egy szó sem volt,
hogy előáll mad egy ekkora hazugsággal. Arról meg végképp nem, hogy én fogom
a bukóját cipelgetni és a rajtrácson integetni a kamerában. Már pedig kénytelen
leszek, ugyanis a szüleim dísz vendégek lesznek majd a Ferrarinál.
- Majd én figyelek rájuk Fernando! - Lépett be a kellő pillanatban a Raikkönenek
másik képviselője. - Ne aggódj, nem engedem, hogy hülyeséget csináljanak!
- Engedd el őket Fernando! - Puhította anyu is egy kicsit, mire a vonásai egyre
kisimultabbak lettek, de még kellett neki egy végső löket.
- Kérlek apu! Csak pár nap! - Néztem rá anyumtól örökölt boci szemeimmel,
ami célravezetőnek tűnt.
- Nagyon figyelj oda rájuk Titus! - Adta meg magát és azzal el is indultunk a
pár órányira lévő öt csillagos szállodánk felé.
Az ajtó előtt sorakozó fotósokat elkerülve inkább a hátsó bejáratot választottuk.
Véletlenül sem szerettük volna, hogy kiderüljön mi is van köztünk, legalábbis én
nem. Féltem mit gondolna rólam a sajtó, éppen elég volt az a néhány cikk is, ami
egy hónapja napvilágot látott. Nem volt szükségem még több felhajtásra.
Mikor odaértünk, már várt minket néhány öltönyös férfi, akik bevitték a
bőröndjeinket és minket is a recepcióig kísértek, hogy véletlenül se vesszünk el.
Itt azonban kezdődtek a problémák.
- Sajnálom uram, nem tudunk több szobával szolgálni, teljesen megteltünk a
készülődő Nagydíj miatt. - Ismételt el sokadjára Daavidnak türelmesen a sablon
szöveget a pultban álló szőke hajú nő. Asszem itt unhattam meg a dolgot és
megrángattam egy picit a fiatalabbik finn karját.
- Valami baj van?
- Igen! - Bólintottam teljesen komolyan. - Miért akarsz külön szobában lakni?
- A közös szobával nincs gondom Kicsim, csak azzal, hogy kevés az ágy.
- Megoldjuk! - Mosolyogtam felé bíztatóan és elkértem a kulcsunkat.
Nem tévedtem, a szobánkban található ágy hatalmas volt, még ha egy nagyobb
válaszfalat is építettünk volna kettőnk közé, még akkor is nevetve elfértünk volna.
A problémát már csak Titus jelentette, ugyanis az Ő érkezése sem volt előre
bejelentve, így a válaszfalat végül Ő jelenti majd közöttünk.
Most viszont mennem kell sajna, ugyanis az a bizonyos valaki megérkezett.
Sajnálom, hogy csak ilyen érintőlegesen tudtam beszámolni neked, Drága
Blogom, a továbbiakban próbálok majd egy kicsit bőbeszédűbb lenni!
Beca
Huszonharmadik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Bocsánat, hogy csak most hozom a következő részt és nagyon-nagyon szépen köszönöm a hét kommentet. A mostani határ legyen mondjuk 5. Remélem mindenkinek tetszeni fog majd annyira ez a rész, hogy hamar összegyűlik!
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Hihetetlenül boldog vagyok. Azt hittem sosem fogom már leírni vagy
kimondani ezt a mondatot, de rá kellett, hogy jöjjek apumnak igaza volt.
Az idő nagy úr.
Daaviddal olyanok voltunk, mint a rossz gyerekek. Nem bírtunk magunkkal.
Egész délelőtt fel-le rohangáltunk a házba és komoly csók csatákat vívtunk
a szüleim előtt. Apu már-már komolyan elgondolkozott rajta, hogy elküld
minket valahová csak ne az orra előtt éljük az életünket. Anyu pedig jót
mosolygott a dolgon és megállás nélkül aput heccelte. Vidáman telt ez
a nap, még ha tudtam is, hogy másnap Daavid itt hagy majd minket és
a közeli szállodába költözik.
Az utolsó esténket úgy döntöttük, hogy együtt átvirrasztjuk a
vendégszobában. Egyikünknek sem volt kedve az alváshoz,
mindketten ki akartuk élvezni azt a kis időt, ami még együtt
tölthetünk. Mikor beléptem az ajtón, Ő már az ágyon feküdt.
Nem aludt, de csukva voltak a szemei, még így is észrevehető
volt, hogy valami nyomasztja.
- Daavid! - Szólítottam meg ijedten, miközben odaléptem az ágyhoz
és lefeküdtem mellé. - Mi a baj? Elmondod?
- Meg szeretnék tőled kérdezni valamit, de nem tudom helyes e?
- Mi az? - Vackoltam magam a karjai közé, miközben farkas szemet
néztem vele.
- Olyan régen tartottalak így a karjaim között. Te még
emlékszel? - Kérdezte mosolyogva.
- Te voltál az első barátom. Hogy ne emlékeznék rá? - Mosolyogtam
én is. - De nem ezt szeretted volna megkérdezni! Nem harapok!
- Nem költözöl be velem a hotelba? - Kérdezte kiskutya szemekkel.
Erre már nem tudtam mit tenni, elnevettem magam.
- Ez lett volna az a nagyon komoly kérdés, ami miatt már órák óta
rágod magad? Ha szeretnél nagyon szívesen megyek! - Adtam egy
puszit a szájára. - De te beszélsz apámmal! - Tettem még gyorsan
hozzá.
- Mi? Nem! - Rázta a fejét.
- Dehogy nem! Én még fiatal vagyok a halálhoz!
- Egy évvel vagyok nálad idősebb! - Nézett rám vádlón, közben
azért nem bírta abbahagyni a játékot a hajammal.
- De te minden második héten kockáztatod az életed!
- Az nem jelent semmit!
- Oké, akkor közelítsük meg másképp a helyzetet. A te ötleted
volt! - Nevettem.
- Feladom! - Emelte fel a kezeit előttem.
- Tudtam én! - Csókoltam meg és végül a virrasztásból semmi
sem lett.
Most viszont ideje lenne bepakolnom azokat a cuccokat, amiket
még magammal szeretnék vinni. Egy óra múlva indulnunk kell.
Ja és megjegyezném, apám még mit sem tud a dologról.
Beca
Bocsánat, hogy csak most hozom a következő részt és nagyon-nagyon szépen köszönöm a hét kommentet. A mostani határ legyen mondjuk 5. Remélem mindenkinek tetszeni fog majd annyira ez a rész, hogy hamar összegyűlik!
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Hihetetlenül boldog vagyok. Azt hittem sosem fogom már leírni vagy
kimondani ezt a mondatot, de rá kellett, hogy jöjjek apumnak igaza volt.
Az idő nagy úr.
Daaviddal olyanok voltunk, mint a rossz gyerekek. Nem bírtunk magunkkal.
Egész délelőtt fel-le rohangáltunk a házba és komoly csók csatákat vívtunk
a szüleim előtt. Apu már-már komolyan elgondolkozott rajta, hogy elküld
minket valahová csak ne az orra előtt éljük az életünket. Anyu pedig jót
mosolygott a dolgon és megállás nélkül aput heccelte. Vidáman telt ez
a nap, még ha tudtam is, hogy másnap Daavid itt hagy majd minket és
a közeli szállodába költözik.
Az utolsó esténket úgy döntöttük, hogy együtt átvirrasztjuk a
vendégszobában. Egyikünknek sem volt kedve az alváshoz,
mindketten ki akartuk élvezni azt a kis időt, ami még együtt
tölthetünk. Mikor beléptem az ajtón, Ő már az ágyon feküdt.
Nem aludt, de csukva voltak a szemei, még így is észrevehető
volt, hogy valami nyomasztja.
- Daavid! - Szólítottam meg ijedten, miközben odaléptem az ágyhoz
és lefeküdtem mellé. - Mi a baj? Elmondod?
- Meg szeretnék tőled kérdezni valamit, de nem tudom helyes e?
- Mi az? - Vackoltam magam a karjai közé, miközben farkas szemet
néztem vele.
- Olyan régen tartottalak így a karjaim között. Te még
emlékszel? - Kérdezte mosolyogva.
- Te voltál az első barátom. Hogy ne emlékeznék rá? - Mosolyogtam
én is. - De nem ezt szeretted volna megkérdezni! Nem harapok!
- Nem költözöl be velem a hotelba? - Kérdezte kiskutya szemekkel.
Erre már nem tudtam mit tenni, elnevettem magam.
- Ez lett volna az a nagyon komoly kérdés, ami miatt már órák óta
rágod magad? Ha szeretnél nagyon szívesen megyek! - Adtam egy
puszit a szájára. - De te beszélsz apámmal! - Tettem még gyorsan
hozzá.
- Mi? Nem! - Rázta a fejét.
- Dehogy nem! Én még fiatal vagyok a halálhoz!
- Egy évvel vagyok nálad idősebb! - Nézett rám vádlón, közben
azért nem bírta abbahagyni a játékot a hajammal.
- De te minden második héten kockáztatod az életed!
- Az nem jelent semmit!
- Oké, akkor közelítsük meg másképp a helyzetet. A te ötleted
volt! - Nevettem.
- Feladom! - Emelte fel a kezeit előttem.
- Tudtam én! - Csókoltam meg és végül a virrasztásból semmi
sem lett.
Most viszont ideje lenne bepakolnom azokat a cuccokat, amiket
még magammal szeretnék vinni. Egy óra múlva indulnunk kell.
Ja és megjegyezném, apám még mit sem tud a dologról.
Beca
2010. október 24., vasárnap
Huszonkettedik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Először is nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a hat kommentet, amit kaptam tőletek. Hihetetlenül jól esett nekem. Éppen ezért is kezdtem neki az éjszaka közepén írni nektek (kémia tanulás helyett). Nem tudom, hogy sikerült, átolvasni sajnos már nem maradt időm. Remélem azért mindenkinek elnyeri a tetszését.
Komment határt most nem szeretnék fűzni a részhez, nagyon örülnék, ha ismét ennyien írnátok nekem, de mivel nem tudom mikor tudok következőre részt hozni, ezért ígérgetni sem szeretnék.
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
A mai reggelem ennél rémesebben nem is alakulhatott volna. Kezdve ott,
hogy Daavid ismét bejutott valami csoda folytán a szobámba. Nem lennék
meglepve, ha kiderülne, hogy lemásolta a kulcsomat. Ráadásul, ha ez még
nem lett volna elég, felrázott az egyik legszebb álmom egyikéből is. De
hajlandó voltam elnézni neki még ezt is, hiszen biztosan nagyon örülhetett,
hogy ma csak az esti edzés programján kell részt vennie. De az, hogy már
elkészülődni se hagyott nyugodtan és félpercenként kérdezgette a fürdőm
ajtajában állva, hogy "kész vagyok-e", nah ez már kezdett sok lenni.
A délelőtt szerencsére sokkal jobban alakult.
- Azt hittem valami izgalmasabbat találsz ki. - Jegyezte meg Daavid, miközben
a tengerparton sétáltunk. Akaratlanul is elmosolyodtam egy pillanatra, de nem
hagytam magam leleplezni.
- Attól függ kinek mi az izgalmas. Míg valaki egy hajón utazgat, addig más beéri
egy kis sétával is a parton. - Jegyeztem meg, miközben a kikötőbe értünk. - De
mivel te inkább a valaki kategóriába illenél... - Mutattam az egyik kisebb méretű
jachtra, amely lágyan ringatózott a habokban.
- A tiéd? - Kerekedtek el a szemei.
- Apu egyik haverjáé. Nagyon sok bulit rendeztek itt az utóbbi években.
- És vezethetem is? Biztos bízol bennem ennyire?
- Mennyi hajót süllyesztettél már el?
- Ebben az évben, vagy... Nyugi, eddig az összeset egy darabba vittem
vissza. - Simogatta meg a karomat és nagy léptekkel elindult a jacht irányába.
Annak ellenére, hogy egy kicsit tartottam a mai naptól, minden a legnagyobb
rendben zajlott. Daavinak kellett ugyan pár perc, míg hozzászokott ehhez a
járgányhoz, de aztán már zökkenő mentesen ment minden.
Pár órát a körözhettünk, mire a finn egy kicsit belefáradt és kijött hozzám a hajó
orrába.
- Te nem akarod egy kicsit kormányozni? - Kérdezte félénken, miközben mellém
feküdt.
- Én nagyon rosszul vezetek, te is tudod. - Könyököltem fel, hogy a szemébe
nézhessek.
- De ez nem egy autó.
- Még, ha egy lovat is adnál a kezembe, én azzal is megtalálnám az első falat.
Nem akarok semmiben sem kárt tenni. - Tettem a fejemet a mellkasára. A szíve
ez idáig egyenletesen vert, majd hirtelen felgyorsultak a szívdobbanások.
Felült magával húzva engem is, aztán az ajkai hirtelen az enyémekhez értek.
Óvatosan kezdett el apró puszikat lehelni rájuk, majd mikor érezte, hogy nem
hajolok el megpróbálta elmélyíteni a csókot. Egy pillanatra megmerevedett,
mikor visszacsókoltam. Ő sem hitte el, ahogyan én sem.
Hosszú percekig csókoltuk egymást. A karjaiba vett és az ölébe ültetett, míg
én lágyan átöleltem a nyakát. Daavid telefonjának csörgésére eszméltünk csak.
Mondjuk úgy, hogy Kimi most nálam kiesett a kosárból.
Visszafelé már kéz a kézben haladtunk az utcákon, felvállalva mindenki előtt,
hogy összetartozunk. Igaz ezt egyikünk sem mondta ki, de nem is volt rá
szükség. A tetteink beszéltek a szavak helyett.
Beca
Először is nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a hat kommentet, amit kaptam tőletek. Hihetetlenül jól esett nekem. Éppen ezért is kezdtem neki az éjszaka közepén írni nektek (kémia tanulás helyett). Nem tudom, hogy sikerült, átolvasni sajnos már nem maradt időm. Remélem azért mindenkinek elnyeri a tetszését.
Komment határt most nem szeretnék fűzni a részhez, nagyon örülnék, ha ismét ennyien írnátok nekem, de mivel nem tudom mikor tudok következőre részt hozni, ezért ígérgetni sem szeretnék.
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
A mai reggelem ennél rémesebben nem is alakulhatott volna. Kezdve ott,
hogy Daavid ismét bejutott valami csoda folytán a szobámba. Nem lennék
meglepve, ha kiderülne, hogy lemásolta a kulcsomat. Ráadásul, ha ez még
nem lett volna elég, felrázott az egyik legszebb álmom egyikéből is. De
hajlandó voltam elnézni neki még ezt is, hiszen biztosan nagyon örülhetett,
hogy ma csak az esti edzés programján kell részt vennie. De az, hogy már
elkészülődni se hagyott nyugodtan és félpercenként kérdezgette a fürdőm
ajtajában állva, hogy "kész vagyok-e", nah ez már kezdett sok lenni.
A délelőtt szerencsére sokkal jobban alakult.
- Azt hittem valami izgalmasabbat találsz ki. - Jegyezte meg Daavid, miközben
a tengerparton sétáltunk. Akaratlanul is elmosolyodtam egy pillanatra, de nem
hagytam magam leleplezni.
- Attól függ kinek mi az izgalmas. Míg valaki egy hajón utazgat, addig más beéri
egy kis sétával is a parton. - Jegyeztem meg, miközben a kikötőbe értünk. - De
mivel te inkább a valaki kategóriába illenél... - Mutattam az egyik kisebb méretű
jachtra, amely lágyan ringatózott a habokban.
- A tiéd? - Kerekedtek el a szemei.
- Apu egyik haverjáé. Nagyon sok bulit rendeztek itt az utóbbi években.
- És vezethetem is? Biztos bízol bennem ennyire?
- Mennyi hajót süllyesztettél már el?
- Ebben az évben, vagy... Nyugi, eddig az összeset egy darabba vittem
vissza. - Simogatta meg a karomat és nagy léptekkel elindult a jacht irányába.
Annak ellenére, hogy egy kicsit tartottam a mai naptól, minden a legnagyobb
rendben zajlott. Daavinak kellett ugyan pár perc, míg hozzászokott ehhez a
járgányhoz, de aztán már zökkenő mentesen ment minden.
Pár órát a körözhettünk, mire a finn egy kicsit belefáradt és kijött hozzám a hajó
orrába.
- Te nem akarod egy kicsit kormányozni? - Kérdezte félénken, miközben mellém
feküdt.
- Én nagyon rosszul vezetek, te is tudod. - Könyököltem fel, hogy a szemébe
nézhessek.
- De ez nem egy autó.
- Még, ha egy lovat is adnál a kezembe, én azzal is megtalálnám az első falat.
Nem akarok semmiben sem kárt tenni. - Tettem a fejemet a mellkasára. A szíve
ez idáig egyenletesen vert, majd hirtelen felgyorsultak a szívdobbanások.
Felült magával húzva engem is, aztán az ajkai hirtelen az enyémekhez értek.
Óvatosan kezdett el apró puszikat lehelni rájuk, majd mikor érezte, hogy nem
hajolok el megpróbálta elmélyíteni a csókot. Egy pillanatra megmerevedett,
mikor visszacsókoltam. Ő sem hitte el, ahogyan én sem.
Hosszú percekig csókoltuk egymást. A karjaiba vett és az ölébe ültetett, míg
én lágyan átöleltem a nyakát. Daavid telefonjának csörgésére eszméltünk csak.
Mondjuk úgy, hogy Kimi most nálam kiesett a kosárból.
Visszafelé már kéz a kézben haladtunk az utcákon, felvállalva mindenki előtt,
hogy összetartozunk. Igaz ezt egyikünk sem mondta ki, de nem is volt rá
szükség. A tetteink beszéltek a szavak helyett.
Beca
2010. október 21., csütörtök
Huszonegyedik bejegyzés (Magán jellegű)
Sziasztok!
Nagyon hamar összegyűlt a három komment, aminek én hihetetlenül örültem. Már tegnap elkezdtem írni a következő részt, de csak mára tudtam eldönteni két megoldás közül melyik lenne jobb most. Nem lett túl hosszú rész, de most emelném egy picikét a határt. 4 komment után fel is rakom a következő részt! ;)
Kathy
Kedves Blogom!
Egy újabb hét vette kezdetét. Daavid már csak néhány napot tud nálunk tölteni,
legkésőbb csütörtök reggel be kell költöznie egy közeli hotelbe. Nem tűnik túl
lelkesnek a sajtó és a rajongói hallatán. Ráadásul erre Kimi is rátett egy lapáttal,
ideküldi hozzánk az egyik keresztfiát, aki majd felügyeli az unokatestvére edzéseit.
Hétfő reggel a szokásomhoz híven félig nyitott szemmel, lila köntösben és papucsban
próbáltam lebotorkálni a lépcsőn és elnavigálni magamat a konyháig. Ez sosem
bizonyult könnyű feladatnak, hát ha még egy szőke hajú illető kerül az utamba.
Morcosan nyitottam egy kicsit tágabbra a szemeim, ugyanis a körvonalak nem
bizonyultak elégnek a srác felismeréséhez. Ám minden mérgem elszállt, mikor
felismertem a nem rég érkezett vendéget, akinek ekkorra már a nyakában lógtam.
- Jó reggelt! - Köszönt óriási mosollyal az arcán.
- Neked is Titus! - Eresztettem el nagy nehezen, hogy közöljem vele a fájdalmas
hírt, miszerint az unokatesója gyötrésével várnia kell egészen estig. - Daavidot
szerintem lekésted, ilyenkor már futni szokott.
- Tudok róla. Majdnem elütöttem az utca végén.
- Szóval neked is reggel van még. - Tört ki belőlem a nevetés. - Jössz kajálni?
Vagy mióta személyi edző lettél már leszoktál róla?
- Pontosítok, csak ezen a héten fogok edzősködni. Kimi nem tud annyit fizetni,
hogy egy 18 éves gyerekre felvigyázzak a kedvéért.
- Főleg ha azt a gyereket Daavid Raikkönennek hívják. Lehetetlen feladat.
- Látom kezded érteni Kacsintott rám és segített eltalálni az ebédlőig.
A délután egy picit unalmasan telt. Anyuék elbúcsúztak a haza induló rokonoktól,
Maria is velük tartott, bár Ő még kiélvezi ezen a héten a vendég szeretetünket.
Daavid nagy erőbedobással próbálta felhívni a létező összes rokonát, hogy valaki
végre meggyőzze arról az apját, hogy egyedül is tökéletesen fel tud készülni az
előtte álló hétvégére. Titus pedig elindult felfedezni a várost.
Estére azonban mindenki hazaért és a ház két szőke lakója rögtön be is költözött
a kondi terembe. Ezt bármennyire is szemét dolog, én sem hagyhattam ki.
Felszerelkeztem egy kis ropival, ásványvízzel és néhány magazinnal, majd leültem
az egyik futópadra és onnan figyeltem a Raikkönenek erőfeszítéseit.
- Beca! Te nem állsz be egy kicsit? - Kérdezte Titus, mire meglepetten néztem fel
rá az egyik újságom mögül.
- Mit kéne csinálnom?
- Megmutatni Daavidnak hogyan kell ugrókötelezni.
- Bec nem szeret sportolni. - Mosolyodott el az említett. Ez éppen elég motivációt
jelentett nekem ahhoz, hogy félretegyem a magazint és a kezembe vegyek egy
műanyag kötelet.
- Aki nyer, az dönti el mit csináljunk holnap. - Nyújtottam Daavid felé a kezem, aki
megragadta azt és az ölelésébe rántott vele.
- Benne vagyok. - Mosolyodott el és bele is kezdtünk az ugrálásba.
Azóta is azon gondolkodom mi lenne a megfelelő program kettőnk számára. Azt
hiszem erre azonban csak holnap tudom majd megadni a választ.
Beca
Nagyon hamar összegyűlt a három komment, aminek én hihetetlenül örültem. Már tegnap elkezdtem írni a következő részt, de csak mára tudtam eldönteni két megoldás közül melyik lenne jobb most. Nem lett túl hosszú rész, de most emelném egy picikét a határt. 4 komment után fel is rakom a következő részt! ;)
Kathy
Kedves Blogom!
Egy újabb hét vette kezdetét. Daavid már csak néhány napot tud nálunk tölteni,
legkésőbb csütörtök reggel be kell költöznie egy közeli hotelbe. Nem tűnik túl
lelkesnek a sajtó és a rajongói hallatán. Ráadásul erre Kimi is rátett egy lapáttal,
ideküldi hozzánk az egyik keresztfiát, aki majd felügyeli az unokatestvére edzéseit.
Hétfő reggel a szokásomhoz híven félig nyitott szemmel, lila köntösben és papucsban
próbáltam lebotorkálni a lépcsőn és elnavigálni magamat a konyháig. Ez sosem
bizonyult könnyű feladatnak, hát ha még egy szőke hajú illető kerül az utamba.
Morcosan nyitottam egy kicsit tágabbra a szemeim, ugyanis a körvonalak nem
bizonyultak elégnek a srác felismeréséhez. Ám minden mérgem elszállt, mikor
felismertem a nem rég érkezett vendéget, akinek ekkorra már a nyakában lógtam.
- Jó reggelt! - Köszönt óriási mosollyal az arcán.
- Neked is Titus! - Eresztettem el nagy nehezen, hogy közöljem vele a fájdalmas
hírt, miszerint az unokatesója gyötrésével várnia kell egészen estig. - Daavidot
szerintem lekésted, ilyenkor már futni szokott.
- Tudok róla. Majdnem elütöttem az utca végén.
- Szóval neked is reggel van még. - Tört ki belőlem a nevetés. - Jössz kajálni?
Vagy mióta személyi edző lettél már leszoktál róla?
- Pontosítok, csak ezen a héten fogok edzősködni. Kimi nem tud annyit fizetni,
hogy egy 18 éves gyerekre felvigyázzak a kedvéért.
- Főleg ha azt a gyereket Daavid Raikkönennek hívják. Lehetetlen feladat.
- Látom kezded érteni Kacsintott rám és segített eltalálni az ebédlőig.
A délután egy picit unalmasan telt. Anyuék elbúcsúztak a haza induló rokonoktól,
Maria is velük tartott, bár Ő még kiélvezi ezen a héten a vendég szeretetünket.
Daavid nagy erőbedobással próbálta felhívni a létező összes rokonát, hogy valaki
végre meggyőzze arról az apját, hogy egyedül is tökéletesen fel tud készülni az
előtte álló hétvégére. Titus pedig elindult felfedezni a várost.
Estére azonban mindenki hazaért és a ház két szőke lakója rögtön be is költözött
a kondi terembe. Ezt bármennyire is szemét dolog, én sem hagyhattam ki.
Felszerelkeztem egy kis ropival, ásványvízzel és néhány magazinnal, majd leültem
az egyik futópadra és onnan figyeltem a Raikkönenek erőfeszítéseit.
- Beca! Te nem állsz be egy kicsit? - Kérdezte Titus, mire meglepetten néztem fel
rá az egyik újságom mögül.
- Mit kéne csinálnom?
- Megmutatni Daavidnak hogyan kell ugrókötelezni.
- Bec nem szeret sportolni. - Mosolyodott el az említett. Ez éppen elég motivációt
jelentett nekem ahhoz, hogy félretegyem a magazint és a kezembe vegyek egy
műanyag kötelet.
- Aki nyer, az dönti el mit csináljunk holnap. - Nyújtottam Daavid felé a kezem, aki
megragadta azt és az ölelésébe rántott vele.
- Benne vagyok. - Mosolyodott el és bele is kezdtünk az ugrálásba.
Azóta is azon gondolkodom mi lenne a megfelelő program kettőnk számára. Azt
hiszem erre azonban csak holnap tudom majd megadni a választ.
Beca
2010. október 17., vasárnap
Huszadik bejegyzés - Magán jellegű
Szijasztok!
Lassan bár, de összegyűlt a három komment, így itt van a következő rész. Leghamarabb csütörtökön hozom a folytatást, persze, ha ismét sikerül elérnünk a hármas határt.
Kathy
Kedves Blogom!
Annak ellenére, hogy éjszaka képtelen voltam elaludni ma egészen kipihentnek érzem
magam. Viszont az álmatlanságomat hiába fognám a melegre, vagy arra amit Maria
mondott, semmi köze sem lenne egyiknek sem az igazsághoz. Valójában megint
előjöttek a régi emlékek. Amilyen jól volt a tegnapi nap, olyan kín keservesre sikeredett
az éjszaka. Hajnali fél négykor meguntam a forgolódást és nagy nehezen kimásztam az
ágyamból. Be kell, hogy lássam, szükségem van segítségre különben megint a padlóra
kerülök és ki tudja mikor állok megint talpra onnan.
Beálltam a hideg zuhany alá, hogy valamelyest magamhoz térjek, majd amennyire csak
tudtam, gyorsan összekészülődtem. Nem sokat törődtem a külsőmmel, összefogtam a
hajam és magamra kaptam egy sárga melegítőt, amely egy térd nadrágból és egy laza
pulcsiból állt, majd átsettenkedtem a mellettem lévő szobába.
Daavid még az igazak álmát aludta, mikor beléptem. Arccal az ajtó felé fordulva, nyitott
szájjal és összetett kezekkel rótta éppen a képzeletbeli verseny pályáján a köröket. Lassan
az ágya mellé settenkedtem és elkezdtem simogatni a hátát, amelyet semmi sem fedett.
Nem volt hozzászokva ehhez a nagy meleghez, így mindössze egy szürke boxer volt rajta,
amely nem tudott már zavarba hozni.
- Daavid, ébresztő!
- Mi? - Pattantak fel hirtelen a szemei, majd megtörölte azokat és körbenézett a szobában.
Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy még világosodni sem kezdett. - Nem tudsz aludni?
- Nem akarok aludni! - Hajtottam le a fejem. - Eljössz velem futni?
- Mennyi az idő? - Bogozta ki a lábát a takaróból, amely erősen ragaszkodott az izmos
végtagokhoz.
- Hajnali négy múlt pár perce.
- Adj 10 percet és kész leszek! - Támolygott a fürdő felé, én pedig amilyen csöndben jöttem
olyannyira csöndesen távoztam is.
Negyed óra sem kellett hozzá és egy sokkal élénkebb Daavid állt velem szemben a
nappaliban. Egymásra néztünk és egyszerre indultunk el a bejárati ajtó felé. Hosszú ideig
szótlanul futottunk egymás mellett. Az időt szinte nem is érzékeltem, az tűnt csak fel, hogy
egyre több ember halad el mellettünk az utcákon, egyre több autó van az utakon és nem
mellesleg mintha világosabb is lett volna.
- Elmondod? - Kérdezte hirtelen Daavid. Egy csöppet összerezzentem a hangja hallatán.
- Nem tudtam elaludni.... Megint Ő járt a fejembe. - Csordult végig az első könnycsepp az
arcomon, amit sikeresen letöröltem, mielőtt még észrevehette volna. - Mikor lesz ennek
már vége?
- Nem tudom Beca. - Húzott magával egy útmenti pad irányába.
- Azt hittem elfelejthetem. Ezen a héten végre elterelődött arról az éjszakáról a gondolatom
és... és most.... - Magához húzott és szorosan átölelt. Nem szóltam egy szót sem, csak
felhúztam a lábaim és a mellkasának dőltem. Hangtalanul sírtam, miközben Ő nyugtatóan
ringatott. Nem tudom meddig ülhettünk ott, csak a telefonja rezgésére eszméltem. Nem
akart elereszteni, de én eltávolodtam tőle, hogy ki tudja venni a mobilt a zsebéből.
- Szia Fernando! - Vette fel, miközben végig engem nézett. A könnyeim rászáradtak az
arcomra, a hajam összekócolódott, mikor belefúrtam az arcom a mellkasába és minden
bizonnyal a szemeim alatt is óriási karikák terülhettek el. Elfordítottam a fejemet, de Ő
közelebb húzott és ismét az ölelésébe volt. - Igen, itt van velem. Eljöttünk együtt futni.
- Minden rendben van vele? - Hallottam a vonal túl végéről apu aggódó hangját.
- Persze, már jobban érezte magát reggel én pedig elrángattam egy kicsit futni.
- Ráfért már, hogy a szabadba legyen. - Hallottam, amint kezd egy picit megnyugodni. - Mi
is elindulunk, majd találkozunk, ha hazaértünk Vigyázz rá!
- Meglesz Fernando! - Mondta azzal kinyomta a telefont és felhúzott a padról. - Irány haza!
- Köszönöm! - Csak biccentett egyet és elindultunk a legrövidebb úton a házunk irányába.
Daavidnak sikerült elérnie, hogy megkönnyebbüljek picit, de az éjszaka még mindig élénken
élt bennem. Nem akartam, hogy Martin így lásson. Rögtön észrevenné, hogy valami nincs
rendben és akkor el kéne neki mesélnem mindent, azt pedig nem szeretném. Egyszerűen
nem menne. Lemondtam hát a mai napot és jelenleg azt figyelem, amint Daavid az alagsori
edzőteremben. Eddig azt sem tudtam, hogy van edzőtermünk, ez a ház még mindig tartogat
meglepetéseket.
Baca
Lassan bár, de összegyűlt a három komment, így itt van a következő rész. Leghamarabb csütörtökön hozom a folytatást, persze, ha ismét sikerül elérnünk a hármas határt.
Kathy
Kedves Blogom!
Annak ellenére, hogy éjszaka képtelen voltam elaludni ma egészen kipihentnek érzem
magam. Viszont az álmatlanságomat hiába fognám a melegre, vagy arra amit Maria
mondott, semmi köze sem lenne egyiknek sem az igazsághoz. Valójában megint
előjöttek a régi emlékek. Amilyen jól volt a tegnapi nap, olyan kín keservesre sikeredett
az éjszaka. Hajnali fél négykor meguntam a forgolódást és nagy nehezen kimásztam az
ágyamból. Be kell, hogy lássam, szükségem van segítségre különben megint a padlóra
kerülök és ki tudja mikor állok megint talpra onnan.
Beálltam a hideg zuhany alá, hogy valamelyest magamhoz térjek, majd amennyire csak
tudtam, gyorsan összekészülődtem. Nem sokat törődtem a külsőmmel, összefogtam a
hajam és magamra kaptam egy sárga melegítőt, amely egy térd nadrágból és egy laza
pulcsiból állt, majd átsettenkedtem a mellettem lévő szobába.
Daavid még az igazak álmát aludta, mikor beléptem. Arccal az ajtó felé fordulva, nyitott
szájjal és összetett kezekkel rótta éppen a képzeletbeli verseny pályáján a köröket. Lassan
az ágya mellé settenkedtem és elkezdtem simogatni a hátát, amelyet semmi sem fedett.
Nem volt hozzászokva ehhez a nagy meleghez, így mindössze egy szürke boxer volt rajta,
amely nem tudott már zavarba hozni.
- Daavid, ébresztő!
- Mi? - Pattantak fel hirtelen a szemei, majd megtörölte azokat és körbenézett a szobában.
Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy még világosodni sem kezdett. - Nem tudsz aludni?
- Nem akarok aludni! - Hajtottam le a fejem. - Eljössz velem futni?
- Mennyi az idő? - Bogozta ki a lábát a takaróból, amely erősen ragaszkodott az izmos
végtagokhoz.
- Hajnali négy múlt pár perce.
- Adj 10 percet és kész leszek! - Támolygott a fürdő felé, én pedig amilyen csöndben jöttem
olyannyira csöndesen távoztam is.
Negyed óra sem kellett hozzá és egy sokkal élénkebb Daavid állt velem szemben a
nappaliban. Egymásra néztünk és egyszerre indultunk el a bejárati ajtó felé. Hosszú ideig
szótlanul futottunk egymás mellett. Az időt szinte nem is érzékeltem, az tűnt csak fel, hogy
egyre több ember halad el mellettünk az utcákon, egyre több autó van az utakon és nem
mellesleg mintha világosabb is lett volna.
- Elmondod? - Kérdezte hirtelen Daavid. Egy csöppet összerezzentem a hangja hallatán.
- Nem tudtam elaludni.... Megint Ő járt a fejembe. - Csordult végig az első könnycsepp az
arcomon, amit sikeresen letöröltem, mielőtt még észrevehette volna. - Mikor lesz ennek
már vége?
- Nem tudom Beca. - Húzott magával egy útmenti pad irányába.
- Azt hittem elfelejthetem. Ezen a héten végre elterelődött arról az éjszakáról a gondolatom
és... és most.... - Magához húzott és szorosan átölelt. Nem szóltam egy szót sem, csak
felhúztam a lábaim és a mellkasának dőltem. Hangtalanul sírtam, miközben Ő nyugtatóan
ringatott. Nem tudom meddig ülhettünk ott, csak a telefonja rezgésére eszméltem. Nem
akart elereszteni, de én eltávolodtam tőle, hogy ki tudja venni a mobilt a zsebéből.
- Szia Fernando! - Vette fel, miközben végig engem nézett. A könnyeim rászáradtak az
arcomra, a hajam összekócolódott, mikor belefúrtam az arcom a mellkasába és minden
bizonnyal a szemeim alatt is óriási karikák terülhettek el. Elfordítottam a fejemet, de Ő
közelebb húzott és ismét az ölelésébe volt. - Igen, itt van velem. Eljöttünk együtt futni.
- Minden rendben van vele? - Hallottam a vonal túl végéről apu aggódó hangját.
- Persze, már jobban érezte magát reggel én pedig elrángattam egy kicsit futni.
- Ráfért már, hogy a szabadba legyen. - Hallottam, amint kezd egy picit megnyugodni. - Mi
is elindulunk, majd találkozunk, ha hazaértünk Vigyázz rá!
- Meglesz Fernando! - Mondta azzal kinyomta a telefont és felhúzott a padról. - Irány haza!
- Köszönöm! - Csak biccentett egyet és elindultunk a legrövidebb úton a házunk irányába.
Daavidnak sikerült elérnie, hogy megkönnyebbüljek picit, de az éjszaka még mindig élénken
élt bennem. Nem akartam, hogy Martin így lásson. Rögtön észrevenné, hogy valami nincs
rendben és akkor el kéne neki mesélnem mindent, azt pedig nem szeretném. Egyszerűen
nem menne. Lemondtam hát a mai napot és jelenleg azt figyelem, amint Daavid az alagsori
edzőteremben. Eddig azt sem tudtam, hogy van edzőtermünk, ez a ház még mindig tartogat
meglepetéseket.
Baca
2010. október 9., szombat
Tizenkilencedik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Meglett a három komment, úgyhogy hoztam is egy részt. A következő komment határ is a bűvös hármas számon alapszik. Főképp, mert ez a rész sajnos nem lett túl erősnek mondható. Egy kicsit szétszórt vagyok, bocsánat!
Előzőleg elfelejtettem kiírni az új blogom címét, ezt most pótolnám. www.kathyfiction.blogspot.com Látogassatok ide is el! ;)
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Ma már csütörtök este van és lassan három napja nem is látom Daavidot.
Hihetetlen mennyire el tud tűnni a szemem elől és mennyire nem érdeklem az
utóbbi napokba. Mariaval berzeg nagyon jól megtalálják a közös hangot. Akár
féltékeny is lehetnék, de nem vagyok. Legfőképp azért nem, mert ma
meglátogatott Martin. De erről majd csak később.
Sosem szerettem Mariaval beszélgetni. Túl komoly volt hozzám képest
és túlságosan is reálisan látta a dolgokat. Nem erőlködött, nem harcolt,
beletörődött mindenbe és csak abba kezdett bele, amiben valóban látott egy
szemernyi kis értelmet. Mindig is különböztünk egymástól. Én voltam a
türelmes, a tisztelettudó, egyben a hisztis és elkényeztetett is, míg Ő a vad,
a realista és a nemtörődöm. Na jó, ez utóbbi mindkettőnkre igaz valamelyest.
Most azonban itt voltunk ketten egy teljesen üres házban és Ő sarokba szorított.
Az arca kemény volt és a hangja komoly.
- Mit szeretnél? - Kérdeztem teljesen nyugodtan. A pár perccel ezelőtti
boldogságom nem tudtam nyom nélkül eltüntetni és nem is akartam. Nem
vagyok hajlandó már megjátszani magam.
- Beszélgetni... Daavidról. - Enyhült meg egy cseppet a hangja, ami gyanakvásra
adott okot számomra. Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani azt, amit
mondani fog. - Szereted őt?
- Igen nagyon szeretem. Olyan Ő nekem, mintha a bátyám lenne. Megvédett és
most is véd. - Hajtottam le a fejem. - De úgy, mint pasit sosem gondoltam rá.
- Rosszul teszed... - Mormogta maga elé, de én mégis tisztán hallottam.
- Tessék?
- Beszéltem vele... Szeret téged!
- Ez hülyeség! - Nevettem el magam. - Van barátnője, neki mindig van! Nincs
szüksége rám, ahogyan nekem sem rá, úgy mint férfira.
- Te tudod! - Rántotta meg a vállát. Úgy tett, mintha fél pillanattal ezelőtt azt
közölte volna, hogy lassan kész lesz az ebéd és terítsek meg. Még nem tudom
miért ennyire fontos ez a téma neki, de nem szeretnék belemászni a magánéletébe.
Ezt az egyet jól megtanultam anyuméktól.
Ráadásul ma, mint mondtam itt volt Martin is. Nagyon egy rendes srác, bár azért
nem vagyok benne biztos, hogy nem csak az autogrammokért jött-e a haverjainak.
A fél családdal aláíratta a lapokat, köztük velem is. Mindössze Maria maradt ki a
szórásból és Ő is csak azért, mert fogalma sem volt hová tegye.
Miután végzett a firkák összegyűjtésével leültünk az egyik vendégszobába, ahová
senki sem szokott járni és elővett egy gitárt. Nem tudtam először mi szándéka
vele, de miután egy dalszövegekkel teleirkált füzet is előkerült kezdtem sejteni.
Elkezdte keresgélni a megfelelő lapot, majd odanyújtotta nekem és elkezdett
gitározni. A lapon egy hosszú és számomra sok helyen érthetetlen szöveg foglalt
helyet. A margóra pedig egy-egy versszak mellé ki volt írva hol az én, hol az Ő neve.
- Na neee! - Kiáltottam el magam. - Én nem tudok énekelni.
- Egy énekesnő lánya vagy. Ne hazudj! - Nevetett rám.
- Nem hazudok, tényleg nincs hangom. Főleg nem a spanyol számokhoz. Miről szól?
- Nem számít miről szól, ez most csak egy szöveg, amit el kell énekelned! - Én egy
percre elgondolkoztam, de a kiskutya szemei hatottak. Fogalmam sem volt, hogyan
csinálta, de működött. Nem is hallottam a számot, nem érzékeltem semmit, nem volt
semmi csak Ő és én. És bármennyire is akartam ellenkezni, nem tudtam.
Nem is tudom igazán, hogy örülök-e neki, hogy holnap is eljön vagy sem. Félek,
hogy olyat teszek, amit szigorúan megtiltottam magamnak.
Beca
Meglett a három komment, úgyhogy hoztam is egy részt. A következő komment határ is a bűvös hármas számon alapszik. Főképp, mert ez a rész sajnos nem lett túl erősnek mondható. Egy kicsit szétszórt vagyok, bocsánat!
Előzőleg elfelejtettem kiírni az új blogom címét, ezt most pótolnám. www.kathyfiction.blogspot.com Látogassatok ide is el! ;)
Puszi, Kathy
Kedves Blogom!
Ma már csütörtök este van és lassan három napja nem is látom Daavidot.
Hihetetlen mennyire el tud tűnni a szemem elől és mennyire nem érdeklem az
utóbbi napokba. Mariaval berzeg nagyon jól megtalálják a közös hangot. Akár
féltékeny is lehetnék, de nem vagyok. Legfőképp azért nem, mert ma
meglátogatott Martin. De erről majd csak később.
Sosem szerettem Mariaval beszélgetni. Túl komoly volt hozzám képest
és túlságosan is reálisan látta a dolgokat. Nem erőlködött, nem harcolt,
beletörődött mindenbe és csak abba kezdett bele, amiben valóban látott egy
szemernyi kis értelmet. Mindig is különböztünk egymástól. Én voltam a
türelmes, a tisztelettudó, egyben a hisztis és elkényeztetett is, míg Ő a vad,
a realista és a nemtörődöm. Na jó, ez utóbbi mindkettőnkre igaz valamelyest.
Most azonban itt voltunk ketten egy teljesen üres házban és Ő sarokba szorított.
Az arca kemény volt és a hangja komoly.
- Mit szeretnél? - Kérdeztem teljesen nyugodtan. A pár perccel ezelőtti
boldogságom nem tudtam nyom nélkül eltüntetni és nem is akartam. Nem
vagyok hajlandó már megjátszani magam.
- Beszélgetni... Daavidról. - Enyhült meg egy cseppet a hangja, ami gyanakvásra
adott okot számomra. Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani azt, amit
mondani fog. - Szereted őt?
- Igen nagyon szeretem. Olyan Ő nekem, mintha a bátyám lenne. Megvédett és
most is véd. - Hajtottam le a fejem. - De úgy, mint pasit sosem gondoltam rá.
- Rosszul teszed... - Mormogta maga elé, de én mégis tisztán hallottam.
- Tessék?
- Beszéltem vele... Szeret téged!
- Ez hülyeség! - Nevettem el magam. - Van barátnője, neki mindig van! Nincs
szüksége rám, ahogyan nekem sem rá, úgy mint férfira.
- Te tudod! - Rántotta meg a vállát. Úgy tett, mintha fél pillanattal ezelőtt azt
közölte volna, hogy lassan kész lesz az ebéd és terítsek meg. Még nem tudom
miért ennyire fontos ez a téma neki, de nem szeretnék belemászni a magánéletébe.
Ezt az egyet jól megtanultam anyuméktól.
Ráadásul ma, mint mondtam itt volt Martin is. Nagyon egy rendes srác, bár azért
nem vagyok benne biztos, hogy nem csak az autogrammokért jött-e a haverjainak.
A fél családdal aláíratta a lapokat, köztük velem is. Mindössze Maria maradt ki a
szórásból és Ő is csak azért, mert fogalma sem volt hová tegye.
Miután végzett a firkák összegyűjtésével leültünk az egyik vendégszobába, ahová
senki sem szokott járni és elővett egy gitárt. Nem tudtam először mi szándéka
vele, de miután egy dalszövegekkel teleirkált füzet is előkerült kezdtem sejteni.
Elkezdte keresgélni a megfelelő lapot, majd odanyújtotta nekem és elkezdett
gitározni. A lapon egy hosszú és számomra sok helyen érthetetlen szöveg foglalt
helyet. A margóra pedig egy-egy versszak mellé ki volt írva hol az én, hol az Ő neve.
- Na neee! - Kiáltottam el magam. - Én nem tudok énekelni.
- Egy énekesnő lánya vagy. Ne hazudj! - Nevetett rám.
- Nem hazudok, tényleg nincs hangom. Főleg nem a spanyol számokhoz. Miről szól?
- Nem számít miről szól, ez most csak egy szöveg, amit el kell énekelned! - Én egy
percre elgondolkoztam, de a kiskutya szemei hatottak. Fogalmam sem volt, hogyan
csinálta, de működött. Nem is hallottam a számot, nem érzékeltem semmit, nem volt
semmi csak Ő és én. És bármennyire is akartam ellenkezni, nem tudtam.
Nem is tudom igazán, hogy örülök-e neki, hogy holnap is eljön vagy sem. Félek,
hogy olyat teszek, amit szigorúan megtiltottam magamnak.
Beca
2010. október 3., vasárnap
Tizennyolcadik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Itt van egy újabb rész! Bocsi, hogy csak most... Hazudnék ha azt mondanám, hogy a suli miatt, úgyhogy nem mondom! :D Igazából a legújabb írásomon dolgoztam, aminek a bevezetőjét már ki is raktam! Remélem tetszeni fog majd az is! ;) Ide viszont szabnék egy komment határt! Mivel manapság egyre több kommentet kapok, ezért gondoltam, hogy rendszeressé tegyük kezdetben egy három megjegyzés után kapnátok a rákövetkező hétvégén egy részt! :)
Az állandó hozzászólóimnak nagyon-nagyon köszönöm!
Kathy
Kedves Blogom!
Sikeresen kialudtam magamból a napszúrásom minden egyes tünetét. Igaz erre
ráment a teljes napom, de legalább megúsztam egy újabb reggeli futást. Maria
szerencsémre - vagy szerencsétlenségemre - helyettesített és elmondása szerint
annyira tetszett neki, hogy minden reggel velünk fog majd futni. Ebben a
kijelentésében csak a "velünk" szócska nem stimmel, leginkább azért mert ez
azt jelenti, hogy csak egy napra kaptam felmentést. Addig is mesélek neked! :)
Három órája ültem a padon egyedül, a felmentő seregre várva, mikor egy erős
kéz érintését éreztem a vállamon. Az ismeretlen férfi parfüm illata belengte a
levegőt, a töménysége nem igazán esett jól nekem a mindössze negyven fokban.
Ijedten húzódtam a pad végébe és néztem fel a 20 év körüli idegen srácra. Már
első látásra lerítt róla, hogy spanyol. A barna haja, a bőre, valamint az óriási
mosolya.
- Hola! - Köszönt rám nagy lelkesen és leült mellém a padra átugorva annak
támláján. - Qué tal?
- Bien! - Nyögtem ki nagy nehezen és elég morcosan. Még inkább eltávolodtam
volna tőle, de akkor nagy valószínűséggel átestem volna a kovácsolt vas
karfán. - Hablas inglés?
- Igen, beszélek angolul. - Mosolyodott el, de egy kis meglepettséget is véltem
felfedezni a hangjában. - Azt hittem spanyol vagy.
- Valamilyen szinten. - Vontam vállat, de az Ő szemei még inkább elkerekedtek.
Okosabb ötletnek láttam elmagyarázni a dolgokat, mert egy: addig úgysem
szállna le rólam, kettő: így talán hamarabb ráveszem, hogy hazakísérjen. - A
szüleim spanyolok, itt születtem, de egy éves koromba Svájcba költöztünk.
- Aha! - Bólintott egyet. - És miért üldögélsz itt már vagy egy órája?
- Három órája. - Javítottam ki. - Mert nincs nálam mobil és elvesztem. És téged
miért érdekel?
- Imádom a kedves csajokat. - Szélesítette el még inkább a mosolyát az arcán,
mire én egy annyira megsemmisítő pillantást küldtem felé, amilyen csak tőlem
telt. - Egy órát próbáltunk a zenekarommal abban a garázsban. - Mutatott a
mögöttünk lévő házra. - És akkor is itt voltál mikor kezdtük.
- Nem válaszoltál.
- Mert nem tudok. - Rántotta meg a vállát. - Hol laksz? Haza kísérlek. - Erre a
kérdésre egy pillanatra elgondolkoztam. Sosem kérdeztem még meg anyuéktól
a házunk címét, nem is írtam le egyetlen papírra sem és még mikor elindultunk
akkor sem néztem meg.
- Nem tudom. - Mondtam végül ki a fájó igazságot.
- Most költöztetek ide?
- Egy hónapja. - Erre felszakadt belőle egy óriási kacaj. Én csak komolyan ültem
egy helyben és vártam, míg abbahagyja. Már láttam magam előtt a képet, melyen
még 90 évesen is itt csücsülök majd a melegítőmben és figyelem, amint rajtam
röhög, így jobbnak láttam kieszelni egy B tervet. - Köszi a segítséget, de majd
megtalálom egyedül.
- Bocsi- bocsi! - Próbált magára erőltetni valami komolyságot, de szinte már
fuldoklott a visszatartott nevetéstől. Erre már én sem tudtam tovább játszani
a Jégkirálynő szerepét, elnevettem magam. - Tudsz valami ismertető jellel
szolgálni?
- Aha! Az ablakomból látom a kikötőt. - Nah igen, idág tudta palástolni a
kitörni készülő jókedvét. - Most mi van?
- Ez egy kikötőváros.
- Jól van na! - Kiáltottam el magam mérgesen és már fel is álltam a padról, hogy
otthagyom, de megfogta a karom és visszarántott. Legnagyobb meglepetésemre
nem zavart már az érintése. Sőt, elmosolyodtam rajta.
- Nem mész sehová! - Jelentette ki! - Milyen a házatok? Modern vagy inkább régi.
- Modern.
- Menyit sétáltál míg ide ért? - Záporoztak felém a kérdései.
- Egy órát, kettőt talán.
- Akkor asszem tudom hol lakhatsz. Most költözött a környéketekre Fernando
Alonso. - Közölte a tényt higgadtan, majd lassan felállt a padról és magával húzott
engem is.
- Nem mondod? - Nevettem el magam.
- De! A haverjaimtól egész nap ezt hallgatom, bár őket inkább a felesége érdekli
igazán... Mi is
a neve?
- Raquel del Rosario. - Segítettem ki egy picit. A nagy gondolkodásba nehogy
véletlenül megerőltesse magát.
- Te ismered őket?
- Vicces lenne, ha nem ismerném a szüleim. - Erre megtorpant és nagy szemekkel
nézett vissza rám. - Rebeca Alonso. - Nyújtottam felé a kezem nevetve. Csak most
jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Martin Rodríguez. - tért vissza a mosoly az arcára, majd ténylegesen elindultunk
hazafelé.
Az egész utat végignevettük, nagyon sokat mesélt a barátairól, Sergioról, Lluísról
és Tomasról. Ők alkották hárman a környék egyik legjobb zenekarát, legalábbis
elmondása szerint. Nagyon sokat nevettünk együtt. Éreztem, hogy vele magam
lehetek és a legjobb az volt az egészben, hogy a nevemen kívül semmit sem tudott
rólam. Mikor végül a házunkhoz értünk egyességet kötöttünk. Ő elkérte a számom,
én pedig cserébe megígértettem vele, hogy nem nyomoz utánam a neten.
Mikor aztán végre beléptem az ajtón csak Mariat találtam otthon.
Nagyon úgy látszik, hogy a mesélést csak holnap tudom majd befejezni, ugyanis
a család hazaért az esti futásból. Mehetek vissza haldoklót színlelni.
Beca
Itt van egy újabb rész! Bocsi, hogy csak most... Hazudnék ha azt mondanám, hogy a suli miatt, úgyhogy nem mondom! :D Igazából a legújabb írásomon dolgoztam, aminek a bevezetőjét már ki is raktam! Remélem tetszeni fog majd az is! ;) Ide viszont szabnék egy komment határt! Mivel manapság egyre több kommentet kapok, ezért gondoltam, hogy rendszeressé tegyük kezdetben egy három megjegyzés után kapnátok a rákövetkező hétvégén egy részt! :)
Az állandó hozzászólóimnak nagyon-nagyon köszönöm!
Kathy
Kedves Blogom!
Sikeresen kialudtam magamból a napszúrásom minden egyes tünetét. Igaz erre
ráment a teljes napom, de legalább megúsztam egy újabb reggeli futást. Maria
szerencsémre - vagy szerencsétlenségemre - helyettesített és elmondása szerint
annyira tetszett neki, hogy minden reggel velünk fog majd futni. Ebben a
kijelentésében csak a "velünk" szócska nem stimmel, leginkább azért mert ez
azt jelenti, hogy csak egy napra kaptam felmentést. Addig is mesélek neked! :)
Három órája ültem a padon egyedül, a felmentő seregre várva, mikor egy erős
kéz érintését éreztem a vállamon. Az ismeretlen férfi parfüm illata belengte a
levegőt, a töménysége nem igazán esett jól nekem a mindössze negyven fokban.
Ijedten húzódtam a pad végébe és néztem fel a 20 év körüli idegen srácra. Már
első látásra lerítt róla, hogy spanyol. A barna haja, a bőre, valamint az óriási
mosolya.
- Hola! - Köszönt rám nagy lelkesen és leült mellém a padra átugorva annak
támláján. - Qué tal?
- Bien! - Nyögtem ki nagy nehezen és elég morcosan. Még inkább eltávolodtam
volna tőle, de akkor nagy valószínűséggel átestem volna a kovácsolt vas
karfán. - Hablas inglés?
- Igen, beszélek angolul. - Mosolyodott el, de egy kis meglepettséget is véltem
felfedezni a hangjában. - Azt hittem spanyol vagy.
- Valamilyen szinten. - Vontam vállat, de az Ő szemei még inkább elkerekedtek.
Okosabb ötletnek láttam elmagyarázni a dolgokat, mert egy: addig úgysem
szállna le rólam, kettő: így talán hamarabb ráveszem, hogy hazakísérjen. - A
szüleim spanyolok, itt születtem, de egy éves koromba Svájcba költöztünk.
- Aha! - Bólintott egyet. - És miért üldögélsz itt már vagy egy órája?
- Három órája. - Javítottam ki. - Mert nincs nálam mobil és elvesztem. És téged
miért érdekel?
- Imádom a kedves csajokat. - Szélesítette el még inkább a mosolyát az arcán,
mire én egy annyira megsemmisítő pillantást küldtem felé, amilyen csak tőlem
telt. - Egy órát próbáltunk a zenekarommal abban a garázsban. - Mutatott a
mögöttünk lévő házra. - És akkor is itt voltál mikor kezdtük.
- Nem válaszoltál.
- Mert nem tudok. - Rántotta meg a vállát. - Hol laksz? Haza kísérlek. - Erre a
kérdésre egy pillanatra elgondolkoztam. Sosem kérdeztem még meg anyuéktól
a házunk címét, nem is írtam le egyetlen papírra sem és még mikor elindultunk
akkor sem néztem meg.
- Nem tudom. - Mondtam végül ki a fájó igazságot.
- Most költöztetek ide?
- Egy hónapja. - Erre felszakadt belőle egy óriási kacaj. Én csak komolyan ültem
egy helyben és vártam, míg abbahagyja. Már láttam magam előtt a képet, melyen
még 90 évesen is itt csücsülök majd a melegítőmben és figyelem, amint rajtam
röhög, így jobbnak láttam kieszelni egy B tervet. - Köszi a segítséget, de majd
megtalálom egyedül.
- Bocsi- bocsi! - Próbált magára erőltetni valami komolyságot, de szinte már
fuldoklott a visszatartott nevetéstől. Erre már én sem tudtam tovább játszani
a Jégkirálynő szerepét, elnevettem magam. - Tudsz valami ismertető jellel
szolgálni?
- Aha! Az ablakomból látom a kikötőt. - Nah igen, idág tudta palástolni a
kitörni készülő jókedvét. - Most mi van?
- Ez egy kikötőváros.
- Jól van na! - Kiáltottam el magam mérgesen és már fel is álltam a padról, hogy
otthagyom, de megfogta a karom és visszarántott. Legnagyobb meglepetésemre
nem zavart már az érintése. Sőt, elmosolyodtam rajta.
- Nem mész sehová! - Jelentette ki! - Milyen a házatok? Modern vagy inkább régi.
- Modern.
- Menyit sétáltál míg ide ért? - Záporoztak felém a kérdései.
- Egy órát, kettőt talán.
- Akkor asszem tudom hol lakhatsz. Most költözött a környéketekre Fernando
Alonso. - Közölte a tényt higgadtan, majd lassan felállt a padról és magával húzott
engem is.
- Nem mondod? - Nevettem el magam.
- De! A haverjaimtól egész nap ezt hallgatom, bár őket inkább a felesége érdekli
igazán... Mi is
a neve?
- Raquel del Rosario. - Segítettem ki egy picit. A nagy gondolkodásba nehogy
véletlenül megerőltesse magát.
- Te ismered őket?
- Vicces lenne, ha nem ismerném a szüleim. - Erre megtorpant és nagy szemekkel
nézett vissza rám. - Rebeca Alonso. - Nyújtottam felé a kezem nevetve. Csak most
jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Martin Rodríguez. - tért vissza a mosoly az arcára, majd ténylegesen elindultunk
hazafelé.
Az egész utat végignevettük, nagyon sokat mesélt a barátairól, Sergioról, Lluísról
és Tomasról. Ők alkották hárman a környék egyik legjobb zenekarát, legalábbis
elmondása szerint. Nagyon sokat nevettünk együtt. Éreztem, hogy vele magam
lehetek és a legjobb az volt az egészben, hogy a nevemen kívül semmit sem tudott
rólam. Mikor végül a házunkhoz értünk egyességet kötöttünk. Ő elkérte a számom,
én pedig cserébe megígértettem vele, hogy nem nyomoz utánam a neten.
Mikor aztán végre beléptem az ajtón csak Mariat találtam otthon.
Nagyon úgy látszik, hogy a mesélést csak holnap tudom majd befejezni, ugyanis
a család hazaért az esti futásból. Mehetek vissza haldoklót színlelni.
Beca
2010. szeptember 20., hétfő
Tizenhetedik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
A tegnapi kommentek hatására ma hoztam nektek egy új részt! :D A következőt valószínűleg hétvége fele vagy későbbiekben hozom, de nem ígérek semmit. A sulitól függ minden! :(
Kathy
Kedves Blogom!
Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyi minden történik az emberrel. Nem
tudom mennyire sikerül majd leírnom a mai nap eseményeit, de én minden
esetre megpróbálkoznék vele.
A kora reggeli kelés sajnos most sem maradt ki az életemből. Ez Daavid velejárója.
Ő minden egyes nap hajnali négy órakor kiugrik az ágyból és elkezd készülődni
a futáshoz. Ezzel alapvetően nem lenne semmi gondom, ha nem korlátozná az én
alvás mennyiségemet is. Hihetetlen, hogy nem tud mondjuk kivételesen hatkor
kelni, megreggelizni, szépen türelmesen összekészülődni és csak ezek után
elkezdeni a két órás edzés tervét.
- Beca! - Üvöltötte az ajtómon dörömbölve pontban fél ötkor. Anyut most
nagyon utálom ezért a büntetésért. Különben is miért én lettem megbüntetve,
mikor Daavid vett rá erre az egészre? - Ébren vagy?
- Neeem! - Kiabáltam a takaróm alól, de sajnos nem kerüli el a figyelmét,
ahogyan Mariáét sem.
- Rebeca, kelj fel azonnal, mert bármire képes vagyok, hogy elhallgasson ez
az őrült!
- Hagyjatok békén! Korán van még nekem! - Nyüszítem, miközben erőt veszek
magamon, hogy az ágyam mögött elhelyezkedő ablakon keresztül
végigkémleljem az ébredező várost. Még sötét volt és feltehetőleg hideg is.
Nem normális az az ember, aki ilyenkor futásra adja a fejét.
- Becaaa! Apa kinyír, ha nem tartom be a pontos edzés tervet.
- Hol lehet jelentkezni az állásra? Szívesen vállalom erre a hétre. - Mormogtam
kimászva a jó meleg ágyamból, hogy elinduljak hajnalok hajnalán egy fél
maratonra. Most már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy két olyan
tökéletes embernek is, mint anya és apa, születhetnek enyhén dilis gyerekei,
mint én.
- Ha vállalod, akkor nem kapod többé vissza az életedet, de gyere már!
- Adj fél órát! Majd találkozunk a nappaliban.
- Oké, de siess! - Mormogta és ezzel visszaállt a házban uralkodó béke.
Legalábbis egy időre. Ugyanis voltam olyan lökött és visszafeküdtem még
egy picit aludni, amit későbbiekben belátva nem kellett volna. Ezzel kivívtam
az egész család haragját, minek köszönhetően kénytelen voltam apát is
bevonni a kis futásunkba.
- Beca gyere már! - Unszolt egyszerre Daavid és a nagy Fernando Alonso, aki
nem mellesleg még mindig nem jött ki a gyakorlatból. Velem ellentétbe, aki
benne se volt. Míg ők állításuk szerint lassan kocogtak, én a hátuk mögött
készültem meghalni.
- Nem megy! Ennyi volt! - Köhögtem ki nagy nehezen a bíztatónak szánt
mondat után és leültem a járda szegélyre.
- Nem adhatod fel! Mi lett volna, ha én...
- Apaaa! - Kiáltottam rá mérgesen és a házunk felé vettem az irányt. Tekintve,
hogy a környéket egyáltalán nem ismerem két óra bolyongás után teljesen
elveszettnek éreztem magam. Azt sem tudtam merre van az arra és bár eredetileg
spanyol lennék, évek óta nem beszéltem a nyelvet. Itt pedig be kell lássam az
angollal nem sokra megyek. A kérdezősködéssel ezeknek az ismereteknek
tudatában meg se próbálkoztam, helyette inkább tovább gyalogoltam.
Mikor már mindent elveszettnek hittem jelent meg csak a szemem előtt a park,
aminek a közelében tegnap Daaviddal megálltunk egy picit. Csak remélni
mertem, hogy drága barátomnak van annyi esze, hogy autóba üljön és úgy
keressen. Ha egyáltalán érdeklem én annyira.
Sajnos a férfik sokkal kevesebb agy tekervényüket használják, mint mi, így
minimum három órát töltöttem el egy padon, míg végül egy erős kéz érintését
éreztem a vállamon. A férfi parfüm illatától még mindig megborzongok, főleg,
ha az egy ismeretlen illat számomra.
Most viszont be kell rekesztenem egy kicsit a mesélést, ugyanis egy kisebb
napszúrást kaptam és anya az ágyba parancsolt.
Beca
A tegnapi kommentek hatására ma hoztam nektek egy új részt! :D A következőt valószínűleg hétvége fele vagy későbbiekben hozom, de nem ígérek semmit. A sulitól függ minden! :(
Kathy
Kedves Blogom!
Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyi minden történik az emberrel. Nem
tudom mennyire sikerül majd leírnom a mai nap eseményeit, de én minden
esetre megpróbálkoznék vele.
A kora reggeli kelés sajnos most sem maradt ki az életemből. Ez Daavid velejárója.
Ő minden egyes nap hajnali négy órakor kiugrik az ágyból és elkezd készülődni
a futáshoz. Ezzel alapvetően nem lenne semmi gondom, ha nem korlátozná az én
alvás mennyiségemet is. Hihetetlen, hogy nem tud mondjuk kivételesen hatkor
kelni, megreggelizni, szépen türelmesen összekészülődni és csak ezek után
elkezdeni a két órás edzés tervét.
- Beca! - Üvöltötte az ajtómon dörömbölve pontban fél ötkor. Anyut most
nagyon utálom ezért a büntetésért. Különben is miért én lettem megbüntetve,
mikor Daavid vett rá erre az egészre? - Ébren vagy?
- Neeem! - Kiabáltam a takaróm alól, de sajnos nem kerüli el a figyelmét,
ahogyan Mariáét sem.
- Rebeca, kelj fel azonnal, mert bármire képes vagyok, hogy elhallgasson ez
az őrült!
- Hagyjatok békén! Korán van még nekem! - Nyüszítem, miközben erőt veszek
magamon, hogy az ágyam mögött elhelyezkedő ablakon keresztül
végigkémleljem az ébredező várost. Még sötét volt és feltehetőleg hideg is.
Nem normális az az ember, aki ilyenkor futásra adja a fejét.
- Becaaa! Apa kinyír, ha nem tartom be a pontos edzés tervet.
- Hol lehet jelentkezni az állásra? Szívesen vállalom erre a hétre. - Mormogtam
kimászva a jó meleg ágyamból, hogy elinduljak hajnalok hajnalán egy fél
maratonra. Most már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy két olyan
tökéletes embernek is, mint anya és apa, születhetnek enyhén dilis gyerekei,
mint én.
- Ha vállalod, akkor nem kapod többé vissza az életedet, de gyere már!
- Adj fél órát! Majd találkozunk a nappaliban.
- Oké, de siess! - Mormogta és ezzel visszaállt a házban uralkodó béke.
Legalábbis egy időre. Ugyanis voltam olyan lökött és visszafeküdtem még
egy picit aludni, amit későbbiekben belátva nem kellett volna. Ezzel kivívtam
az egész család haragját, minek köszönhetően kénytelen voltam apát is
bevonni a kis futásunkba.
- Beca gyere már! - Unszolt egyszerre Daavid és a nagy Fernando Alonso, aki
nem mellesleg még mindig nem jött ki a gyakorlatból. Velem ellentétbe, aki
benne se volt. Míg ők állításuk szerint lassan kocogtak, én a hátuk mögött
készültem meghalni.
- Nem megy! Ennyi volt! - Köhögtem ki nagy nehezen a bíztatónak szánt
mondat után és leültem a járda szegélyre.
- Nem adhatod fel! Mi lett volna, ha én...
- Apaaa! - Kiáltottam rá mérgesen és a házunk felé vettem az irányt. Tekintve,
hogy a környéket egyáltalán nem ismerem két óra bolyongás után teljesen
elveszettnek éreztem magam. Azt sem tudtam merre van az arra és bár eredetileg
spanyol lennék, évek óta nem beszéltem a nyelvet. Itt pedig be kell lássam az
angollal nem sokra megyek. A kérdezősködéssel ezeknek az ismereteknek
tudatában meg se próbálkoztam, helyette inkább tovább gyalogoltam.
Mikor már mindent elveszettnek hittem jelent meg csak a szemem előtt a park,
aminek a közelében tegnap Daaviddal megálltunk egy picit. Csak remélni
mertem, hogy drága barátomnak van annyi esze, hogy autóba üljön és úgy
keressen. Ha egyáltalán érdeklem én annyira.
Sajnos a férfik sokkal kevesebb agy tekervényüket használják, mint mi, így
minimum három órát töltöttem el egy padon, míg végül egy erős kéz érintését
éreztem a vállamon. A férfi parfüm illatától még mindig megborzongok, főleg,
ha az egy ismeretlen illat számomra.
Most viszont be kell rekesztenem egy kicsit a mesélést, ugyanis egy kisebb
napszúrást kaptam és anya az ágyba parancsolt.
Beca
2010. szeptember 19., vasárnap
Tizenhatodik bejegyzés (Magán jellegű)
Szijasztok!
Bocsánat, hogy ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, de nagyon lefoglalt az év kezdés. Most hoztam nektek egy részt, remélem tetszeni fog, bár gy kicsit gyengére sikeredett. Ígérem lassan kezdetét veszi majd a tényleges cselekmény is és akkor egy kicsit izgalmasabb fejezetek olvasgatásában lesz majd részetek!
Kathy
Kedves Blogom!
Ma már hétfő este van. Illetve kedd hajnal, ugyanis a nagy mutató már
régen túlhaladta 12 órát. Lassan egy hete nem írtam már neked Drága
Blogom, ami nem lustaságomból adódóan történt, sokkal inkább Daavid
jelenléte miatt. El sem hiszem, hogy lassan már egy hét eltelt az érkezése
óta, teljesen úgy érzem, mintha csak tegnap jött volna. A napjaink
kilencven százalékát együtt töltjük, mit sem törődve azzal, hogy finn
barátomnak minimum 6 órát kellene edzéssel töltenie. Ez volt az
egyetlen kitétel, amit apja szabott neki, mikor elindult Svájcból.
Ha még nem mondtam volna Daavid ráérősebb és szétszórtabb
ember, mint én. Ezalatt a "néhány" hónap alatt, amit a GP"-ban
eltöltött még gondolni sem gondolt volna arra, hogy neki valaha
is szüksége lenne majd olyan emberekre, mint például személyi
edző, menedzser vagy esetleg egy jó sajtós. Helyette az összes
ilyen jellegű feladatot Kimi Raikkönen látja el helyette, akinek már
egy csöppet szerintem túl sok is ez egyszerre.
Az elmúlt néhány napban hihetetlen dolgokat hajtottam végre. Először
is sikerült egy teljes napra elszakadnom a számítógépemtől. Persze az
elektronika csodáit nem vetettem meg, ugyanis finn barátommal dévédé
maratont tartottunk, mai abból állt, hogy az összes jelenleg a mozikban
futó filmet megnéztünk. Jót nevetgéltünk közben és mire észbe kaptunk
már ránk is sötétedett. Megsúgom, Daavid egy percet sem edzett aznap.
A következő történelmi pillanat az olt, mikor péntek reggel végre erőt
vettem magamon és finn barátom kíséretében elhagytam a szobámat és
leültem a Családommal - köztük Mariaval is, aki talán legjobban értékelte
a tettem - reggelizni. Majd végül a mai, vagyis a tegnapi napom volt a
legnagyobb lépés. Végre sikerült átlépnem a házunk küszöbét. Anyuék el
sem hitték, mikor mondtam nekik este, hogy kivételesen nem a szobámban
töltöttem az egész napot, hanem Daaviddal autókáztam a városban. Igaz nem
szálltunk ki a piros Ferrariból, de ez is nagyon nagy dolog volt számomra.
- Daavid, ebből baj lesz! - Közöltem, mikor bekapcsoltam a biztonsági övemet,
de Ő csak hosszasan mosolygott rám és kitolatott a feljáróról.
- Miért lenne baj? Ha Raquel vagy Fernando keresne, akkor engem hívnának
először. - Rázta meg a fejét és magunk mögött hagytuk a házat, amiben az
elmúlt hónapban raboskodtam. Ahelyett, hogy kételyeim növekedtek volna,
minden egyes elhagyott méter után egyre boldogabb lettem. Daavid pedig
kivételesen betartva a sebesség korlátozást mutogatta végig a város
nevezetességeit, valamint kevésbé híres helyeit. Tátott szájjal kapkodtam
ide-oda a fejemet, mint valami kisgyerek, miközben erősen szégyelltem magam.
- Ezt most nekem kéne csinálnom! - Hajtottam le hirtelen a fejem és könnyek
gyűltek a szemembe az elvezetgetett idő gondolatára.
- Hey, nyugi! Bepótoljuk mindent, amiről lemaradtál, rendben?
- Mindent? Mi mindent akarsz még bepótolni? - Néztem rá nagy szemekkel.
- Például meglátogatjuk a legközelebbi kávézót! - Nos igen, míg Svájcban
éltem egy nap sem volt teljes, minimum három bögrényi kávé nélkül,
amit persze csak a legdrágább helyeken vehettem meg. Mára beérem
a reggeli egy csészével, amit anyu csinál és legalább ötször finomabb,
mint az összes kávézóban kapható együtt véve.
- Nem mehetnénk inkább Mekibe? - Néztem rá boci szemekkel. Most sem
a fekete ital árával lett volna problémám, sokkal inkább a rengeteg emberrel.
Erre még nem voltam felkészülve, akármennyire is biztonságba éreztem
magam Daavid mellett.
- Biztosan ezt akarod? A Mekiben van a legszarabb kávé, amit eddig ittam.
- Ha nem gond. - Mondtam halkan, mire Ő egy szó nélkül a legközelebbi
gyorsétteremhez hajtott.
Végül a kávéból két kapucsínó, egy saláta, két sajtburger, egy óriás krumpli
és két fagyi lett. Mit ne mondjak annak ellenére, hogy Daavid az összes
hizlaló dolgot nekem rendelte, mindketten ettünk mindenből. Már-már egymás
kezéből kapkodtuk ki az ételeket nagyokat nevetgélve.
Este indultunk el csak hazafelé, ahol a szüleim éppen akkor akarták volna
a rendőrséget tárcsázni, hogy kezdjenek. Szerencsére ezt még az utolsó
percben megakadályoznunk, de büntetést nem kerülhettük el. Ma reggel,
ami néhány óra múlva elérkezik, el kell mennem Daaviddal futni. Úgyhogy
azt hiszem éppen itt az ideje néhány óra alvásnak.
Beca
Bocsánat, hogy ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, de nagyon lefoglalt az év kezdés. Most hoztam nektek egy részt, remélem tetszeni fog, bár gy kicsit gyengére sikeredett. Ígérem lassan kezdetét veszi majd a tényleges cselekmény is és akkor egy kicsit izgalmasabb fejezetek olvasgatásában lesz majd részetek!
Kathy
Kedves Blogom!
Ma már hétfő este van. Illetve kedd hajnal, ugyanis a nagy mutató már
régen túlhaladta 12 órát. Lassan egy hete nem írtam már neked Drága
Blogom, ami nem lustaságomból adódóan történt, sokkal inkább Daavid
jelenléte miatt. El sem hiszem, hogy lassan már egy hét eltelt az érkezése
óta, teljesen úgy érzem, mintha csak tegnap jött volna. A napjaink
kilencven százalékát együtt töltjük, mit sem törődve azzal, hogy finn
barátomnak minimum 6 órát kellene edzéssel töltenie. Ez volt az
egyetlen kitétel, amit apja szabott neki, mikor elindult Svájcból.
Ha még nem mondtam volna Daavid ráérősebb és szétszórtabb
ember, mint én. Ezalatt a "néhány" hónap alatt, amit a GP"-ban
eltöltött még gondolni sem gondolt volna arra, hogy neki valaha
is szüksége lenne majd olyan emberekre, mint például személyi
edző, menedzser vagy esetleg egy jó sajtós. Helyette az összes
ilyen jellegű feladatot Kimi Raikkönen látja el helyette, akinek már
egy csöppet szerintem túl sok is ez egyszerre.
Az elmúlt néhány napban hihetetlen dolgokat hajtottam végre. Először
is sikerült egy teljes napra elszakadnom a számítógépemtől. Persze az
elektronika csodáit nem vetettem meg, ugyanis finn barátommal dévédé
maratont tartottunk, mai abból állt, hogy az összes jelenleg a mozikban
futó filmet megnéztünk. Jót nevetgéltünk közben és mire észbe kaptunk
már ránk is sötétedett. Megsúgom, Daavid egy percet sem edzett aznap.
A következő történelmi pillanat az olt, mikor péntek reggel végre erőt
vettem magamon és finn barátom kíséretében elhagytam a szobámat és
leültem a Családommal - köztük Mariaval is, aki talán legjobban értékelte
a tettem - reggelizni. Majd végül a mai, vagyis a tegnapi napom volt a
legnagyobb lépés. Végre sikerült átlépnem a házunk küszöbét. Anyuék el
sem hitték, mikor mondtam nekik este, hogy kivételesen nem a szobámban
töltöttem az egész napot, hanem Daaviddal autókáztam a városban. Igaz nem
szálltunk ki a piros Ferrariból, de ez is nagyon nagy dolog volt számomra.
- Daavid, ebből baj lesz! - Közöltem, mikor bekapcsoltam a biztonsági övemet,
de Ő csak hosszasan mosolygott rám és kitolatott a feljáróról.
- Miért lenne baj? Ha Raquel vagy Fernando keresne, akkor engem hívnának
először. - Rázta meg a fejét és magunk mögött hagytuk a házat, amiben az
elmúlt hónapban raboskodtam. Ahelyett, hogy kételyeim növekedtek volna,
minden egyes elhagyott méter után egyre boldogabb lettem. Daavid pedig
kivételesen betartva a sebesség korlátozást mutogatta végig a város
nevezetességeit, valamint kevésbé híres helyeit. Tátott szájjal kapkodtam
ide-oda a fejemet, mint valami kisgyerek, miközben erősen szégyelltem magam.
- Ezt most nekem kéne csinálnom! - Hajtottam le hirtelen a fejem és könnyek
gyűltek a szemembe az elvezetgetett idő gondolatára.
- Hey, nyugi! Bepótoljuk mindent, amiről lemaradtál, rendben?
- Mindent? Mi mindent akarsz még bepótolni? - Néztem rá nagy szemekkel.
- Például meglátogatjuk a legközelebbi kávézót! - Nos igen, míg Svájcban
éltem egy nap sem volt teljes, minimum három bögrényi kávé nélkül,
amit persze csak a legdrágább helyeken vehettem meg. Mára beérem
a reggeli egy csészével, amit anyu csinál és legalább ötször finomabb,
mint az összes kávézóban kapható együtt véve.
- Nem mehetnénk inkább Mekibe? - Néztem rá boci szemekkel. Most sem
a fekete ital árával lett volna problémám, sokkal inkább a rengeteg emberrel.
Erre még nem voltam felkészülve, akármennyire is biztonságba éreztem
magam Daavid mellett.
- Biztosan ezt akarod? A Mekiben van a legszarabb kávé, amit eddig ittam.
- Ha nem gond. - Mondtam halkan, mire Ő egy szó nélkül a legközelebbi
gyorsétteremhez hajtott.
Végül a kávéból két kapucsínó, egy saláta, két sajtburger, egy óriás krumpli
és két fagyi lett. Mit ne mondjak annak ellenére, hogy Daavid az összes
hizlaló dolgot nekem rendelte, mindketten ettünk mindenből. Már-már egymás
kezéből kapkodtuk ki az ételeket nagyokat nevetgélve.
Este indultunk el csak hazafelé, ahol a szüleim éppen akkor akarták volna
a rendőrséget tárcsázni, hogy kezdjenek. Szerencsére ezt még az utolsó
percben megakadályoznunk, de büntetést nem kerülhettük el. Ma reggel,
ami néhány óra múlva elérkezik, el kell mennem Daaviddal futni. Úgyhogy
azt hiszem éppen itt az ideje néhány óra alvásnak.
Beca
2010. augusztus 31., kedd
Tizenötödik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Hihetetlenül fáradtan írok most neked. Az éjszakám ugyanis elég érdekesre
sikeredett. Sosem hittem volna, hogy a fal, amely elválasztja az én szobámat
Daavidétól ennyire vékony lenne. Mondjuk úgy, én is végigizgulhattam vele
együtt a finn-észt hoki meccset. Az állás végül 2:1 lett a hazaiak javára. Hogy
kik voltak a hazaiak? Fogalmam sincs. A meccs első 5-10 percét, mikor a
kommentátor erről beszélhetett a zuhany alatt töltöttem. Daavid szavaiból
sem értettem sokat, mert az anya nyelvén mormogott, de már ekkor sejtettem,
hogy nem fogok sokáig kételyek közt élni.
Nem tudom, mikor sikerült végül elaludnom. Még azt sem sikerül felfognom,
hogy álomország kapui kitárulnak előttem, mikor erős kezek gyengéd
simogatását éreztem az arcomon. Akaratom ellenére is elmosolyodtam,
majd lassan kinyitottam a szemeimet és felültem az ágyamban. Hunyorogva
néztem az előttem álló férfira. Egy pillanat alatt képes voltam mindenféle
koffein nélkül felébrednem és tágra nyílt szemekkel bámultam a kezek
tulajdonosát.
- Te meg mit keresel itt? - Csavartam szorosan magam köré a takarómat.
- Neked is szép reggelt.
- Hogy jutottál be?
- Úgy ahogyan az igazgató irodájába is pár hónapja. - Rántotta meg a vállát
finn barátom. - A zárba hagytad a kulcsot.
- Többet nem követem el ezt a hibát. - Mormogtam, miközben egy óriási
tálcát rakott a lábaimra. Volt rajta minden, amire szükségem volt. Rántotta,
narancslé és egy bögre kávé. Kétkedve Daavidra emeltem a tekintetem,
mire Ő bólintott egyet. Bármennyire is próbálta leplezni, láttam az arcán az
izgatottságot. Olyan volt, mint egy négy éves gyerek, aki arra vár, hogy a
megmutatott rajza milyen hatást vált ki a felnőttekből.
Megfogtam a villámat és óvatosan a számhoz emelten az első kis darabkáját
a rántottának. Mit ne mondjak óvatos voltam, egy pasinál sosem lehet tudni,
hogy ehető-e az eléd rakott étel. Nem mintha nálam lehetne. Családi vonás,
anyával max a tortijáig jutottunk el, de még azt is sokszor elrontjuk.
- Milyen? - Nyelt egy nagyot a finn.
- Nagyon finom, köszönöm! - Tényleg az volt. Mondjuk nem olyan, mint
apa különleges spanyol rántottája, az utolérhetetlen. - És most már azt
is tudom, hogy a finnek nyertek tegnap.
- Hogy mi? - Most asszem nekem sikerült meglepetést okoznom neki.
- A tegnapi meccsen. Áthallatszódott az egész.
- Miért nem szóltál? Lejjebb halkítottam volna.
- Annyira belelendültél a szurkolásba, úgyse hallottad volna. - Halványan
elmosolyodtam, amit így utólag eléggé meg is bántam.
- Te még nem néztél hokit, igaz? - Kérdezte pár perc elteltével az arcomat
fürkészve.
- Nem.
- Ma 1-kor ebéd után itt vagyok és megnézzük a finn-kanada meccset. - És
mielőtt még ellenkezni kezdtem volna elindult az ajtó irányába.
- De jó, hogy ezt így eldöntötted.
- Tartozol ennyivel a reggeliért. - Mosolygott még vissza magabiztosan,
azzal eltűnt a fal takarásában.
- Többet ne hozz reggelit, oké? - Kiabáltam utána, cseppet sem
zavartatva magam a kora reggel miatt. Ezért jó, hogy folyosó végén
van a szobám, nyugodtan üvöltözhetek, senki sem hallja meg.
Daavid nem viccelt, fél egykor tényleg megjelent az ajtóban egy tál
pattogatott kukoricával a kezében és leült az ágy végébe. Én még
mindig ott feküdtem a laptopommal a kezemben, ahol órákkal ezelőtt
hagyott, mindössze a ruházatom változott.
- Felkészültél? - Kérdezte, a popcornt az ágy közepére helyezve.
- Van más választásom?
- Nincs! - Vágta rá egyből és a sport adóra kapcsolt.
- Akkor igen. - Nyöszörögtem.
A meccs pontban egykor el is kezdődött. Alig bírtam nézni, ahogyan
egyik-másik játékost az üvegfalnak szorítanak, miközben az megpróbálja
ellökni magától a támadóját. Az ilyen jeleneteknél mindig felszisszentem
és elfordítottam a fejem, finn barátom pedig egy folytában csendre intett.
- Istenem! - Kiáltottam fel, miközben az egyik kanadait a kapufának lökték.
Daavid lassan felém fordult, majd mellém feküdt és átkarolta a vállam.
- Semmi baja sincsen! Nézd milyen védő felszerelés van rajtuk!
- Tudom, de... Annyira erőszakos ez a sport. - Mondtam egy kicsit
vonakodva, miközben a kezét figyeltem, amit a vállamon nyugtatott.
Ő is észrevehette, hogy feszélyez a dolog, így lassan elemelte onnan.
- Bocsánat! - Hajtotta le a fejét.
- Semmi gond, nyugodtan hagyhatod! - Húztam vissza a karját fél
percnyi gondolkodás után. Ő csak elmosolyodott és adott egy puszit
a fejemre. Így néztük tovább a meccset, ami Daavid ölelésében nem is
volt annyira rémes.
Most viszont mennem kell. Félek reggel megint ugyanolyan korán
fogok kelni, mint ma. Bár a kulcsot már előrelátóan kivettem a zárból.
Beca
U.I.: Mellékeltem egy képet a valenciai szobámról.
2010. augusztus 20., péntek
Kis szünet
Szijasztok!
Mint látjátok az utóbbi időben elég ritkán rakok fel részeket. Jelenleg egy kicsit elakadtam a történetben és míg nem jut eszembe valami jó ötlet, addig nem szeretném folytatni, mert nem
lenne értelem!
Pár nap/hét múlva hozok majd új részt/részeket, ha minden jól megy! ;)
Megértéseteket köszönöm!
Kathy
Mint látjátok az utóbbi időben elég ritkán rakok fel részeket. Jelenleg egy kicsit elakadtam a történetben és míg nem jut eszembe valami jó ötlet, addig nem szeretném folytatni, mert nem
lenne értelem!
Pár nap/hét múlva hozok majd új részt/részeket, ha minden jól megy! ;)
Megértéseteket köszönöm!
Kathy
2010. augusztus 10., kedd
Tizennegyedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Ma már másodjára írok neked. Túl vagyok egy hosszú beszélgetésen, ami igazán tartalmasra
sikerült. Órákon át beszélgetünk Daaviddal, annyira jól éreztem vele magam. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányozna nekem, de bevallom régen nem is gondolkoztam ezen.
Finn barátom késő délután kopogott be ismét a szobám ajtaján. Addigra lefürödtem, normálisan
felöltöztem és próbáltam erőt gyűjteni a beszélgetéshez. Bármennyire is szerettem volna
elvonatkoztatni, Daavid érkezése előhozta belőlem az összes rossz emlékemet. Mintha a múltam
valamiféle mázsás súlyként nehezedett volna rám, amitől egyszerűen képtelen lennék szabadulni.
Magamba zuhanva ültem az ágyam szélén s mikor benyitott mindössze arra volt erőm, hogy
ráemeljem a tekintetem, majd az arcom ismét a kezeimbe temettem. Ezek után ajtó csukódást
hallottam és a gyors lépteit amelyek felém közelednek. Éreztem, ahogyan az ágy besüpped
mellettem, majd egy erős kart, ami a vállamnál fogva egy izmos felsőtesthez húz. Belefúrtam
az arcom Daavid mellkasába, kezeimmel erősen kapaszkodtam a nyakába, mintha bármely
percben elszakíthatnának tőle. Szükségem volt rá, eddig nem is tudtam mennyire. Fájó volt
az a sok emlék, amit magával hozott, mégis megnyugtató a jelenléte. Egy pillanatig éreztem
a megrökönyödését, majd ösztönösen felemelt és az ölébe húzott szorosan magához ölelve.
Sokszor láttam, amint kisebb korunkban így nyugtatta a húgát is, és nála is mindig elérte a
célját, ahogyan nálam is. Lassan abbamaradt a remegés, majd a zokogás is alább hagyott
végül pedig a könnyeim is elfogyni látszottak.
- Jól vagy? - Tolt egy kicsit el magától, mikor már érezte, hogy teljesen lenyugodtam. Én csak
bólintottam egy aprót, azzal visszamásztam az eredeti helyemre és ismételten lehajtottam a fejemet.
- Sajnálom!
- Nem kell!
- Mesélsz? - Néztem fel rá hirtelen, mint egy kisgyerek az apukájára, aki éppen az éjszaka közepén
próbálja megnyugtatni a rémálomból felriadt kislányát.
- Persze. - Mosolyodott el. - Miről szeretnél hallani?
- Először mondjuk Aronról és Hennáról! Megölted már az unokatestvéremet?
- Majdnem! - Komorodott el egy pillanat alatt. Én csak kérdőn néztem rá, a folytatásra
ösztönözve. - Miután elmentél nagyon összevesztek. Aron visszaadta a húgom nála felejtett
cuccait egy dobozban, nekem.
- Rajtam vesztek össze?
- Bec...
- Daavid! - Emeltem fel a hangomat. Anyám természetéből is örököltem egy keveset, nem
szerettem kiabálni vagy akár hangosan beszélni, de ha valakinek sikerült felhúznia hamar
olyanná váltam, mint apám egy-egy rosszul sikerült futama után. - Rajtam vesztek össze?
- Aron nagyon mérges lett, mikor köszönés nélkül elmentél. Megpróbált neked írni, de te
nem válaszoltál neki. Lehetetlen volt már pár hét után beszélni vele, Henna sem bírta és
ultimátumot adott neki.
- Azóta kibékültek?
- Igen. - Bólintott Daavid, de éreztem valamit nem mond el. Próbáltam rá hatni a barna
szemeimmel, de most még ez sem járt sikerrel, úgyhogy pár perc néma csönd után
jobbnak láttam terelni a témát.
- És hogy megy a Forma-1?
Erről aztán sötétedésig beszélgettünk. Olyan élvezettel tudta mesélni az élményeit, az
első tesztjét az autóval, az első sétáját az F1-es pilóták között, Sebastian Vettel búcsú
buliját, amire őt is meghívták, valamint az első versenyét, amire pár hete került mindössze
sor Magyarországon, hogy teljesen elvonta a figyelmemet a saját gondjaimról. Azonban a
beszélgetésünknek este kilenckor apa vetett véget egy tálca étellel, valamint anya üzenetével,
miszerint Daavid menjen le vacsorázni. Szerencséjére megúszta az Alonso család nagyobb
mértékű vendég szeretetét, helyette kiélvezhette Maria felemelő társaságát. Nem lettem volna
a helyében.
Most viszont le kell feküdnöm aludni. Lassan éjfél és Daavid holnap korán jön, hogy együtt
reggelizhessünk. Ezt pár órája, a vacsora után közölte velem. Nem is értem miért.
Beca
Ma már másodjára írok neked. Túl vagyok egy hosszú beszélgetésen, ami igazán tartalmasra
sikerült. Órákon át beszélgetünk Daaviddal, annyira jól éreztem vele magam. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányozna nekem, de bevallom régen nem is gondolkoztam ezen.
Finn barátom késő délután kopogott be ismét a szobám ajtaján. Addigra lefürödtem, normálisan
felöltöztem és próbáltam erőt gyűjteni a beszélgetéshez. Bármennyire is szerettem volna
elvonatkoztatni, Daavid érkezése előhozta belőlem az összes rossz emlékemet. Mintha a múltam
valamiféle mázsás súlyként nehezedett volna rám, amitől egyszerűen képtelen lennék szabadulni.
Magamba zuhanva ültem az ágyam szélén s mikor benyitott mindössze arra volt erőm, hogy
ráemeljem a tekintetem, majd az arcom ismét a kezeimbe temettem. Ezek után ajtó csukódást
hallottam és a gyors lépteit amelyek felém közelednek. Éreztem, ahogyan az ágy besüpped
mellettem, majd egy erős kart, ami a vállamnál fogva egy izmos felsőtesthez húz. Belefúrtam
az arcom Daavid mellkasába, kezeimmel erősen kapaszkodtam a nyakába, mintha bármely
percben elszakíthatnának tőle. Szükségem volt rá, eddig nem is tudtam mennyire. Fájó volt
az a sok emlék, amit magával hozott, mégis megnyugtató a jelenléte. Egy pillanatig éreztem
a megrökönyödését, majd ösztönösen felemelt és az ölébe húzott szorosan magához ölelve.
Sokszor láttam, amint kisebb korunkban így nyugtatta a húgát is, és nála is mindig elérte a
célját, ahogyan nálam is. Lassan abbamaradt a remegés, majd a zokogás is alább hagyott
végül pedig a könnyeim is elfogyni látszottak.
- Jól vagy? - Tolt egy kicsit el magától, mikor már érezte, hogy teljesen lenyugodtam. Én csak
bólintottam egy aprót, azzal visszamásztam az eredeti helyemre és ismételten lehajtottam a fejemet.
- Sajnálom!
- Nem kell!
- Mesélsz? - Néztem fel rá hirtelen, mint egy kisgyerek az apukájára, aki éppen az éjszaka közepén
próbálja megnyugtatni a rémálomból felriadt kislányát.
- Persze. - Mosolyodott el. - Miről szeretnél hallani?
- Először mondjuk Aronról és Hennáról! Megölted már az unokatestvéremet?
- Majdnem! - Komorodott el egy pillanat alatt. Én csak kérdőn néztem rá, a folytatásra
ösztönözve. - Miután elmentél nagyon összevesztek. Aron visszaadta a húgom nála felejtett
cuccait egy dobozban, nekem.
- Rajtam vesztek össze?
- Bec...
- Daavid! - Emeltem fel a hangomat. Anyám természetéből is örököltem egy keveset, nem
szerettem kiabálni vagy akár hangosan beszélni, de ha valakinek sikerült felhúznia hamar
olyanná váltam, mint apám egy-egy rosszul sikerült futama után. - Rajtam vesztek össze?
- Aron nagyon mérges lett, mikor köszönés nélkül elmentél. Megpróbált neked írni, de te
nem válaszoltál neki. Lehetetlen volt már pár hét után beszélni vele, Henna sem bírta és
ultimátumot adott neki.
- Azóta kibékültek?
- Igen. - Bólintott Daavid, de éreztem valamit nem mond el. Próbáltam rá hatni a barna
szemeimmel, de most még ez sem járt sikerrel, úgyhogy pár perc néma csönd után
jobbnak láttam terelni a témát.
- És hogy megy a Forma-1?
Erről aztán sötétedésig beszélgettünk. Olyan élvezettel tudta mesélni az élményeit, az
első tesztjét az autóval, az első sétáját az F1-es pilóták között, Sebastian Vettel búcsú
buliját, amire őt is meghívták, valamint az első versenyét, amire pár hete került mindössze
sor Magyarországon, hogy teljesen elvonta a figyelmemet a saját gondjaimról. Azonban a
beszélgetésünknek este kilenckor apa vetett véget egy tálca étellel, valamint anya üzenetével,
miszerint Daavid menjen le vacsorázni. Szerencséjére megúszta az Alonso család nagyobb
mértékű vendég szeretetét, helyette kiélvezhette Maria felemelő társaságát. Nem lettem volna
a helyében.
Most viszont le kell feküdnöm aludni. Lassan éjfél és Daavid holnap korán jön, hogy együtt
reggelizhessünk. Ezt pár órája, a vacsora után közölte velem. Nem is értem miért.
Beca
2010. július 26., hétfő
Tizenharmadik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves blogom!
Annyira fáradtnak érzem magam. Egész éjszaka csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni.
Egy folytában azon gondolkodtam, hogy mit talált ki megint anyu és hogyan fogom megint
visszautasítani. Fogalmuk sincsen mekkora fájdalmat okoznak nekem ezek a meglepetések.
Hajnali négy körül sikerült aztán végül álomra hajtanom a fejem. Bármennyire is korán
szerettem volna felkelni, hozzá vagyok szokva a tíz órás alváshoz, így végül két órakor
sikerült felébrednem. Pontosabban, két órakor sikerült felébresztenie valakinek, aki
már félő, hogy lassan betöri az ajtómat.
- Ki az? - Nyögtem fel, miközben felültem az ágyamban. Teljesen le voltam izzadva,
valószinüleg a nagy melegnek köszönhetően. Jelenleg tudtommal 42 fok volt az
utcán és körülbelül 35 a szobámban.
- Én vagyok az Bec, engedj be kérlek! - Először nem hittem a fülemnek. Lassú léptekkel
indultam az ajtó felé és nekidőltem a kettőnket elválasztó vékony fa tárgynak.
- Daavid? - Kérdeztem óvatosan. - Mit keresel te itt?
- Mindent elmesélek csak nyisd ki az ajtót, jó?
- De...
- Bízol bennem?
- Igen! - Suttogtam magam elé, majd elfordítottam a kulcsot a zárba és visszamásztam
az ágyba. Mindössze csak egy pizsoma volt rajtam, nem akartam, hogy így lásson.
Lassan nyílni kezdett az ajtó és megpillantottam mögötte Daavidot. Semmit se változott,
de mit is vártam én 1 hónaptól? A gyönyörű kék szemeivel végigmért majd odasétált
hozzám és leült elém.
- Szia! - Mosolyodott el egy pillanatra.
- Szia! - Hajtottam le a fejem. Nem akartam, hogy lássa a szememben felgyülemlő
könnycseppeket. De mintha megérezte volna, magához húzott és szorosan átölelt.
- Nincs semmi baj! Nyugi!
- Tudom! Hiányoztál... nagyon. -Toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Te is hiányoztál... mindenkinek. - Mosolygott rám bíztatóan. Majd beállt közöttünk a kínos
csend. Hirtelen eszembe jutottak a többiek is. Henna, Aron, Mandy és az összes többi
barátom, akit a hátam mögött kényszerültem hagyni.
- Meddig maradsz? - Tértem vissza a gondolataim közül.
- 2-3 hétig, ha szeretnéd.
- Jó lenne! - Bólintottam.
- Most megyek kipakolok, utána beszélünk, oké?
- Rendben! - Bólintottam és már el is rohant. Bármilyen furcsán is hangzik de ebben a
pár pillanatban boldog voltam.
Beca
Annyira fáradtnak érzem magam. Egész éjszaka csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni.
Egy folytában azon gondolkodtam, hogy mit talált ki megint anyu és hogyan fogom megint
visszautasítani. Fogalmuk sincsen mekkora fájdalmat okoznak nekem ezek a meglepetések.
Hajnali négy körül sikerült aztán végül álomra hajtanom a fejem. Bármennyire is korán
szerettem volna felkelni, hozzá vagyok szokva a tíz órás alváshoz, így végül két órakor
sikerült felébrednem. Pontosabban, két órakor sikerült felébresztenie valakinek, aki
már félő, hogy lassan betöri az ajtómat.
- Ki az? - Nyögtem fel, miközben felültem az ágyamban. Teljesen le voltam izzadva,
valószinüleg a nagy melegnek köszönhetően. Jelenleg tudtommal 42 fok volt az
utcán és körülbelül 35 a szobámban.
- Én vagyok az Bec, engedj be kérlek! - Először nem hittem a fülemnek. Lassú léptekkel
indultam az ajtó felé és nekidőltem a kettőnket elválasztó vékony fa tárgynak.
- Daavid? - Kérdeztem óvatosan. - Mit keresel te itt?
- Mindent elmesélek csak nyisd ki az ajtót, jó?
- De...
- Bízol bennem?
- Igen! - Suttogtam magam elé, majd elfordítottam a kulcsot a zárba és visszamásztam
az ágyba. Mindössze csak egy pizsoma volt rajtam, nem akartam, hogy így lásson.
Lassan nyílni kezdett az ajtó és megpillantottam mögötte Daavidot. Semmit se változott,
de mit is vártam én 1 hónaptól? A gyönyörű kék szemeivel végigmért majd odasétált
hozzám és leült elém.
- Szia! - Mosolyodott el egy pillanatra.
- Szia! - Hajtottam le a fejem. Nem akartam, hogy lássa a szememben felgyülemlő
könnycseppeket. De mintha megérezte volna, magához húzott és szorosan átölelt.
- Nincs semmi baj! Nyugi!
- Tudom! Hiányoztál... nagyon. -Toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Te is hiányoztál... mindenkinek. - Mosolygott rám bíztatóan. Majd beállt közöttünk a kínos
csend. Hirtelen eszembe jutottak a többiek is. Henna, Aron, Mandy és az összes többi
barátom, akit a hátam mögött kényszerültem hagyni.
- Meddig maradsz? - Tértem vissza a gondolataim közül.
- 2-3 hétig, ha szeretnéd.
- Jó lenne! - Bólintottam.
- Most megyek kipakolok, utána beszélünk, oké?
- Rendben! - Bólintottam és már el is rohant. Bármilyen furcsán is hangzik de ebben a
pár pillanatban boldog voltam.
Beca
2010. július 22., csütörtök
Szimpatikus Blogger Díj
Szijasztok!
Kaptam még egy díjat, amit szeretnék megköszönni Alofunnak!
Itt szerencsére csak 5 dolgot kell írnom magamról :
1. Ma láttam, hogy többen írtatok az egyik fejezetemhez, amitől nagyon meghatódtam. Nagyon köszönöm nektek!
2. Nem igazán tudok vicces jeleneteket írni, mert nem szeretem a főhőseimet nevetség tárgyává tenni.
3. Az első blogom, amely közelebb állt hozzám sajna kevesebb siker övezte, ám én mégsem szeretném feladni és ha lehetőségem nyílik rá, akkor szeretnék hozzá írni egy második évadot.
4. Az engem ért hatások nagyban befolyásolják a történeteim kimenetelét.
5. Általában előre eltervezem miként alakítom majd a fanficeim szálait.
A díjat pedig szeretném átadni : Noncsinak, Vicnek, Brigcsnek és Szabusnak!
Kaptam még egy díjat, amit szeretnék megköszönni Alofunnak!
Itt szerencsére csak 5 dolgot kell írnom magamról :
1. Ma láttam, hogy többen írtatok az egyik fejezetemhez, amitől nagyon meghatódtam. Nagyon köszönöm nektek!
2. Nem igazán tudok vicces jeleneteket írni, mert nem szeretem a főhőseimet nevetség tárgyává tenni.
3. Az első blogom, amely közelebb állt hozzám sajna kevesebb siker övezte, ám én mégsem szeretném feladni és ha lehetőségem nyílik rá, akkor szeretnék hozzá írni egy második évadot.
4. Az engem ért hatások nagyban befolyásolják a történeteim kimenetelét.
5. Általában előre eltervezem miként alakítom majd a fanficeim szálait.
A díjat pedig szeretném átadni : Noncsinak, Vicnek, Brigcsnek és Szabusnak!
Kiválló Szerkesztő Díj
Szijasztok!
Meg van a Blog első díja, amit köszönök Brigcsnek és Vicnek!
Most 7 dolgot kéne írnom magamról, lássuk :
1. Annak ellenére, hogy Kimi nem a kedvenc F1-es pilótám, Ő a kedvenc karakterem, akit a
fanfictionjeimben nagyon szívesen felhasználok.
2. Nem nézem a világ összes autó sportját, a legtöbben égis van kedvencem.
3. Nagyon-nagyon szeretem a spanyol nyelvet, embereket, kultúrát és magát az országot is.
4. Szeretem az ESDM számait, valóban van mondanivalójuk.
5. A Renault a kedvenc F1-es csapatom, annak ellenére, hogy manapság nincsenek harcban a VB-ért.
6. Fernando Alonso a kedvenc pilótám, akinek 2005 óta szorítok.
7. Elítélem azokat a csapatfőnököket, akik sorrendet állítanak fel a pilótáik között.
Meg van a Blog első díja, amit köszönök Brigcsnek és Vicnek!
Most 7 dolgot kéne írnom magamról, lássuk :
1. Annak ellenére, hogy Kimi nem a kedvenc F1-es pilótám, Ő a kedvenc karakterem, akit a
fanfictionjeimben nagyon szívesen felhasználok.
2. Nem nézem a világ összes autó sportját, a legtöbben égis van kedvencem.
3. Nagyon-nagyon szeretem a spanyol nyelvet, embereket, kultúrát és magát az országot is.
4. Szeretem az ESDM számait, valóban van mondanivalójuk.
5. A Renault a kedvenc F1-es csapatom, annak ellenére, hogy manapság nincsenek harcban a VB-ért.
6. Fernando Alonso a kedvenc pilótám, akinek 2005 óta szorítok.
7. Elítélem azokat a csapatfőnököket, akik sorrendet állítanak fel a pilótáik között.
A díjat szeretném átadni : Noncsinak, Heniinek, Alofunnak, Ginának, Szabusnak és Icunak!
2010. július 21., szerda
Tizenkettedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A mai napom teljesen nyugodtan telt. Egy rokon sem próbált még meg mobilon se
elérni. Mindössze a pszichológusom írt egy E-mailt, amiben közli velem a teóriáját,
miszerint már készen állok rá, hogy magam mögött hagyjam a pirinyónyi szobámat
és kapcsolatot teremtsek a külvilággal. Nem értek vele egyet.
Egy hónappal ezelőtt megfogadtam, hogy amíg csak lehet bent maradok a szobámba
és eddig jól tartom magam hozzá. Félek, hogy csalódást okozok majd az embereknek,
ha kilépek innen és tapasztalják majd, hogy én már nem vagyok azaz ember, aki régen
voltam. Én már nem tudom udvariasságból felölteni a műmosolyom és elcsevegni a
gazdagabbnál gazdagabb emberekkel. Ahogy nem tudom órákon keresztül hallgatni
sem a rokonaimat, amint az unokaöcséim sikereiről beszélnek. Nem tudok a barátaimmal
együtt nevetni minden hülyeségen, és nem tudok szombat este leülni a családdal egy
vígjáték vagy egy horror film elé. Ez nem én vagyok és nem én voltam sose. Mintha az egész életemet egy álarc mögött töltöttem volna és mindig azt tettem volna, amit elvártak tőlem. Azonban ez már nem megy, ez túl sok lenne.
Egyedül a neten keresztül tudnak elérni azok, akiknek valóban fontos vagyok. Egy
mail címet sem tiltottam le és mindig elolvasom az összes levelemet, de válaszolni
senkinek se válaszolok. A barátaim az első napokban és még talán hetekben is
próbálták felvenni velem a kapcsolatot, a üzeneteikben benne volt mindaz a sajnálat,
megbánás és szánalom, ami elől menekültem. Aztán a levelek kezdek megfogyatkozni,
ahogyan a mobilomra érkező hívások és SMS-ek száma is. Mára már csak a Daavid
maradt és a pszichológusom. Finn barátom minden egyes nap küld egy E-mailt nekem.
Az egyikben megírta, hogy tudja jól, hogy elolvasom az összeset és neki már csak
ezért megéri. Ez az egy dolog, amire minden nap várok, az Ő levele.
Most viszont mennem kell, anyu megfenyegetett valami meglepetéssel, ami holnap
érkezik majd. Őszintén szólva az eddigiektől is igen csak meglepődtem, úgyhogy
az lenne a legjobb, ha fel se ébrednék reggel.
Beca
A mai napom teljesen nyugodtan telt. Egy rokon sem próbált még meg mobilon se
elérni. Mindössze a pszichológusom írt egy E-mailt, amiben közli velem a teóriáját,
miszerint már készen állok rá, hogy magam mögött hagyjam a pirinyónyi szobámat
és kapcsolatot teremtsek a külvilággal. Nem értek vele egyet.
Egy hónappal ezelőtt megfogadtam, hogy amíg csak lehet bent maradok a szobámba
és eddig jól tartom magam hozzá. Félek, hogy csalódást okozok majd az embereknek,
ha kilépek innen és tapasztalják majd, hogy én már nem vagyok azaz ember, aki régen
voltam. Én már nem tudom udvariasságból felölteni a műmosolyom és elcsevegni a
gazdagabbnál gazdagabb emberekkel. Ahogy nem tudom órákon keresztül hallgatni
sem a rokonaimat, amint az unokaöcséim sikereiről beszélnek. Nem tudok a barátaimmal
együtt nevetni minden hülyeségen, és nem tudok szombat este leülni a családdal egy
vígjáték vagy egy horror film elé. Ez nem én vagyok és nem én voltam sose. Mintha az egész életemet egy álarc mögött töltöttem volna és mindig azt tettem volna, amit elvártak tőlem. Azonban ez már nem megy, ez túl sok lenne.
Egyedül a neten keresztül tudnak elérni azok, akiknek valóban fontos vagyok. Egy
mail címet sem tiltottam le és mindig elolvasom az összes levelemet, de válaszolni
senkinek se válaszolok. A barátaim az első napokban és még talán hetekben is
próbálták felvenni velem a kapcsolatot, a üzeneteikben benne volt mindaz a sajnálat,
megbánás és szánalom, ami elől menekültem. Aztán a levelek kezdek megfogyatkozni,
ahogyan a mobilomra érkező hívások és SMS-ek száma is. Mára már csak a Daavid
maradt és a pszichológusom. Finn barátom minden egyes nap küld egy E-mailt nekem.
Az egyikben megírta, hogy tudja jól, hogy elolvasom az összeset és neki már csak
ezért megéri. Ez az egy dolog, amire minden nap várok, az Ő levele.
Most viszont mennem kell, anyu megfenyegetett valami meglepetéssel, ami holnap
érkezik majd. Őszintén szólva az eddigiektől is igen csak meglepődtem, úgyhogy
az lenne a legjobb, ha fel se ébrednék reggel.
Beca
2010. július 16., péntek
Tizenegyedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A mai nap folyamán szerencsére az összes rokonom el lett szállásolva egy közeli
szállodában. Erre a búcsúzkodásból, valamint Maria látogatásából jöttem rá. "Ne hidd
azt, hogy megszabadulsz tőlünk. Te is tudhatnád már, hogy ezt a rohadt családot milyen
mocskosul nehéz lezárni magadról. A helyedbe tennék egy kört a házba, megnyugtatnék
mindenkit, hogy élek és többet nem kéne szenvednem az Alonso család vér szívásától!"
Milyen szerencse, hogy nem Ő vagyok. Most pedig, van időm írni neked, betartom az
ígéretem.
Azon a pénteki napon hoztam meg életem első nagy döntését és ki tudja mennyi áll
még előttem? Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy véget vetek az összes szenvedésemnek,
egyszerűen kiugrom az autóból. Nem féltem már a haláltól, csak szabadulni akartam.
Annyival könnyebb lett volna menekülni, megszökni a gondok elől. Annyira felemelő
érzés volt, hogy most az egyszer valóban én irányíthatom az életemet. Az én kezembe volt
a döntés, hogy élni szeretnék-e vagy meghalni és én az életet választottam. Elfutni mindig
könnyebb, de a küzdelem erős embert kíván.
A szobámba érkezve bezártam magam mögött az ajtót, behúztam a függönyöket és
ráfeküdtem az óriási ágyamra. Hirtelen elő tört belőlem a zokogás. Minden magamba
fojtott feszültség és bánat felszínre került. Hullámokban vette át a testem felett az
uralmat, majd órák elteltével, mikorra már teljesen kiszáradtam elmúlt. Olyan volt,
mint egy óriási vihar és voltaképp ezt is éreztem akkor magamban. Mintha saját
magammal vívnék harcolnék, annyira lehetetlennek hangzik mégis annyira valós.
Eddigi életemben még azelőtt sosem tapasztalt érzések vettek hatalmukba, amelyekről
csak hallásból értesültem addig és bár nem tetszenek ezek az új tapasztalatok mégis
tudom, hogy sokat fognak segíteni majd az előttem álló hosszú évek során.
Beca
A mai nap folyamán szerencsére az összes rokonom el lett szállásolva egy közeli
szállodában. Erre a búcsúzkodásból, valamint Maria látogatásából jöttem rá. "Ne hidd
azt, hogy megszabadulsz tőlünk. Te is tudhatnád már, hogy ezt a rohadt családot milyen
mocskosul nehéz lezárni magadról. A helyedbe tennék egy kört a házba, megnyugtatnék
mindenkit, hogy élek és többet nem kéne szenvednem az Alonso család vér szívásától!"
Milyen szerencse, hogy nem Ő vagyok. Most pedig, van időm írni neked, betartom az
ígéretem.
Azon a pénteki napon hoztam meg életem első nagy döntését és ki tudja mennyi áll
még előttem? Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy véget vetek az összes szenvedésemnek,
egyszerűen kiugrom az autóból. Nem féltem már a haláltól, csak szabadulni akartam.
Annyival könnyebb lett volna menekülni, megszökni a gondok elől. Annyira felemelő
érzés volt, hogy most az egyszer valóban én irányíthatom az életemet. Az én kezembe volt
a döntés, hogy élni szeretnék-e vagy meghalni és én az életet választottam. Elfutni mindig
könnyebb, de a küzdelem erős embert kíván.
A szobámba érkezve bezártam magam mögött az ajtót, behúztam a függönyöket és
ráfeküdtem az óriási ágyamra. Hirtelen elő tört belőlem a zokogás. Minden magamba
fojtott feszültség és bánat felszínre került. Hullámokban vette át a testem felett az
uralmat, majd órák elteltével, mikorra már teljesen kiszáradtam elmúlt. Olyan volt,
mint egy óriási vihar és voltaképp ezt is éreztem akkor magamban. Mintha saját
magammal vívnék harcolnék, annyira lehetetlennek hangzik mégis annyira valós.
Eddigi életemben még azelőtt sosem tapasztalt érzések vettek hatalmukba, amelyekről
csak hallásból értesültem addig és bár nem tetszenek ezek az új tapasztalatok mégis
tudom, hogy sokat fognak segíteni majd az előttem álló hosszú évek során.
Beca
2010. július 15., csütörtök
Tizedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
Maria betartotta az ígéretét, nem próbált már kicsalni a szobámból, de rajta kívül mindenki a
tegnapi naphoz hasonlóan hosszú perceket töltött könyörgéssel. Azt hiszik nekem ez annyira
egyszerű? Hogy majd egyik napról a másikra kilépek a magam kis birodalmából és ugyanaz a
lány leszek, aki voltam? Az a lány, akinek sosem kellett semmiért küzdenie és mindent
megkaphatott? Most vívom életem legnagyobb csatáját és közben mindenki csak megnehezíti
a dolgomat. Azt hiszik ezzel segítenek, de csak éreztetik velem mennyi csalódást okozok
nekik megint.
Aznap este tényleg elindultunk. Az utunk a reptér felé mindössze néhány órás volt, mégis
sokkal többnek tűnt. Anyu az első fél órában még megpróbálta oldani a feszültséget, aztán
belátta, hogy ezzel nem ér el nálunk semmit. Apu meredten nézett maga elé, az ujjai elfehéredve
szorították a kormányt, a váltót pedig ingerülten rángatta, mikor arra került a sor. Sosem láttam
még ennyire mérgesnek és sosem szerettem volna miattam annak látni. Mindenért csak én voltam
a hibás, nem háríthatom át Chrisre, Ő csak kihasználta az adandó alkalmat. Én ittam le magam
és én hagytam, hogy Ő... Most pedig apámat miattam veti szét az ideg. Az lenne a legjobb, ha
meg se születtem volna. Én csak fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok okozni
mindenkinek.
Minden búcsúzás nélkül hagytam ott Svájcot, senkinek se szólva szálltam fel apám magán
gépére és másnap reggelre már az új házunk ajtajába álltunk. Be sem bírtam lépni abba az
épületbe, amit ezek után otthonomnak kellett neveznem, helyette csak leültem a lépcsőre
és magamhoz szorított térdeimhez hajtottam a fejem. Ki akartam zárni mindent és mindenkit,
a saját érdekükben. Úgy gondoltam, ha nem beszélek senkivel, akkor majd kevesebb gondot
okozok azoknak, akiket szeretek. A szüleim magamra hagytak, azt hitték csak időre van
szükségem, de miután órák múlva is ugyanabban a pózban üldögéltem egyedül, apu kijött
hozzám és leült mellém.
- Nem a te hibád! - Simogatta meg a vállamat. Hihetetlenül szoros volt köztünk a kapocs
mindig is, nem kellett mondanom semmit, anélkül is tudta min jártatom az agyam. Ez persze
fordítva is igaz volt, mindig tudtam mi bántja, csak rám kellett néznie és a fejébe láttam.
De most még fel sem emeltem rá a tekintetemet, meg se moccantam. Reméltem, hogy feladja,
bár tudtam ha rólam van szó, Ő nem fog semmit sem feladni. - Gyere, megmutatom neked
a várost!
- Nem akarom látni a várost, csak egyedül akarok lenni. - Kiabáltam rá, de Ő hirtelen
felrántott és a karjaiba kapott, mint mikor kicsi voltam és nem akartam felmenni a szobámba
aludni. Gyűlöltem, hogy mindig az Ő akarata érvényesül az enyémmel szemben, de
ahogyan nőttem én is, úgy nőtt velem együtt a makacsságom is. Anyu szerint ezt
határozottan aputól örököltem, szerintem pedig az Ő kettőjük összes rossz tulajdonsága
keveredett bennem, kitúrva a jó géneket a helyükről.
Apu mellett ülve a kocsiban még mindig nem tudtam kizárni a kínzó gondolataimat.
Miért kellett nekem megszületnem? Miért védtek annyira egész életembe? Miért volt
nekem mindig minden annyira egyszerű? Miért kaptam meg mindent? Miért nem tanítottak
meg küzdeni a céljaimért? Miért okozok annyi csalódottságot? Miért? Miért kell egyáltalán
élnem? És ekkor a mellettem lévő kis karra vándorolt a tekintetem.
Bocsáss meg Drága Blogom, de most vacsora idő van. Nem vagyok éhes, de mielőtt még
ismét kórházba kerülnék és találkoznék azokkal a kínzó tekintetekkel, eszek pár falatot.
Hamarosan jelentkezem, ígérem neked!
Beca
Maria betartotta az ígéretét, nem próbált már kicsalni a szobámból, de rajta kívül mindenki a
tegnapi naphoz hasonlóan hosszú perceket töltött könyörgéssel. Azt hiszik nekem ez annyira
egyszerű? Hogy majd egyik napról a másikra kilépek a magam kis birodalmából és ugyanaz a
lány leszek, aki voltam? Az a lány, akinek sosem kellett semmiért küzdenie és mindent
megkaphatott? Most vívom életem legnagyobb csatáját és közben mindenki csak megnehezíti
a dolgomat. Azt hiszik ezzel segítenek, de csak éreztetik velem mennyi csalódást okozok
nekik megint.
Aznap este tényleg elindultunk. Az utunk a reptér felé mindössze néhány órás volt, mégis
sokkal többnek tűnt. Anyu az első fél órában még megpróbálta oldani a feszültséget, aztán
belátta, hogy ezzel nem ér el nálunk semmit. Apu meredten nézett maga elé, az ujjai elfehéredve
szorították a kormányt, a váltót pedig ingerülten rángatta, mikor arra került a sor. Sosem láttam
még ennyire mérgesnek és sosem szerettem volna miattam annak látni. Mindenért csak én voltam
a hibás, nem háríthatom át Chrisre, Ő csak kihasználta az adandó alkalmat. Én ittam le magam
és én hagytam, hogy Ő... Most pedig apámat miattam veti szét az ideg. Az lenne a legjobb, ha
meg se születtem volna. Én csak fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok okozni
mindenkinek.
Minden búcsúzás nélkül hagytam ott Svájcot, senkinek se szólva szálltam fel apám magán
gépére és másnap reggelre már az új házunk ajtajába álltunk. Be sem bírtam lépni abba az
épületbe, amit ezek után otthonomnak kellett neveznem, helyette csak leültem a lépcsőre
és magamhoz szorított térdeimhez hajtottam a fejem. Ki akartam zárni mindent és mindenkit,
a saját érdekükben. Úgy gondoltam, ha nem beszélek senkivel, akkor majd kevesebb gondot
okozok azoknak, akiket szeretek. A szüleim magamra hagytak, azt hitték csak időre van
szükségem, de miután órák múlva is ugyanabban a pózban üldögéltem egyedül, apu kijött
hozzám és leült mellém.
- Nem a te hibád! - Simogatta meg a vállamat. Hihetetlenül szoros volt köztünk a kapocs
mindig is, nem kellett mondanom semmit, anélkül is tudta min jártatom az agyam. Ez persze
fordítva is igaz volt, mindig tudtam mi bántja, csak rám kellett néznie és a fejébe láttam.
De most még fel sem emeltem rá a tekintetemet, meg se moccantam. Reméltem, hogy feladja,
bár tudtam ha rólam van szó, Ő nem fog semmit sem feladni. - Gyere, megmutatom neked
a várost!
- Nem akarom látni a várost, csak egyedül akarok lenni. - Kiabáltam rá, de Ő hirtelen
felrántott és a karjaiba kapott, mint mikor kicsi voltam és nem akartam felmenni a szobámba
aludni. Gyűlöltem, hogy mindig az Ő akarata érvényesül az enyémmel szemben, de
ahogyan nőttem én is, úgy nőtt velem együtt a makacsságom is. Anyu szerint ezt
határozottan aputól örököltem, szerintem pedig az Ő kettőjük összes rossz tulajdonsága
keveredett bennem, kitúrva a jó géneket a helyükről.
Apu mellett ülve a kocsiban még mindig nem tudtam kizárni a kínzó gondolataimat.
Miért kellett nekem megszületnem? Miért védtek annyira egész életembe? Miért volt
nekem mindig minden annyira egyszerű? Miért kaptam meg mindent? Miért nem tanítottak
meg küzdeni a céljaimért? Miért okozok annyi csalódottságot? Miért? Miért kell egyáltalán
élnem? És ekkor a mellettem lévő kis karra vándorolt a tekintetem.
Bocsáss meg Drága Blogom, de most vacsora idő van. Nem vagyok éhes, de mielőtt még
ismét kórházba kerülnék és találkoznék azokkal a kínzó tekintetekkel, eszek pár falatot.
Hamarosan jelentkezem, ígérem neked!
Beca
Kilencedik bejegyzés (Magán jellegű)
Kedves Blogom!
A családom nem hagy élni. Egyesével szálingóznak az ajtóm elé és mondanak fél órás
monológokat, amik majd megőrjítenek. Az egyetlen, ami lényegre törő volt, az megszokottan
az unokanővéremhez, Mariahoz köthető. Idézem: "Told már ki a képed abból a rohadt
szobából. Már vagy húszan tanyáztak le az ajtód elé és te bent kuksolsz hetek óta. Hahó!
Élsz még? Akkor nyisd ki az ajtót! Beca! Az egész család miattad van itt, legalább tegyél
egy kört a házba, hogy mindenki lássa jól vagy, aztán éld tovább az életed abba a pirinyó
kis elsötétített szobába... Na jó, én a többiekkel ellentétben nem könyörgök neked! Jó volt
beszélni! Szia!" Kb. így hangozhatott. Most pedig van egy okom, amiért az írásba menekülhetek.
Három napot voltam kénytelen kórházba tölteni. Ezalatt nem szóltam senkihez egy szót sem,
csak gondolkoztam Életemben eddig egyszer sem kellett azon jártatnom az agyam, hogy hogyan
tovább, nem voltak nagy döntéseim sem. Hogyan is lettek volna, mikor mindig minden
úgy volt, ahogyan én szerettem volna? Most viszont vége ennek az időszaknak. Nagyon sok
kemény döntés áll még előttem és én már az elsőnél megakadtam.
Csütörtök délelőtt értünk végül haza a kórházból. Anyuék egész úton csendben ültek, éreztem
a feszültséget rajtuk. Egy ideig próbáltam a tájra koncentrálni, mindig is imádtam utazni még ha
csak pár utcával arrébb is helyezkedett el a cél. Kiskoromba nem lehetett kirángatni az autóból,
abban az időben mindenki azt hitte, hogy én is autó versenyző leszek. Most viszont még ez sem
segített.
- Elmondjátok? - Kérdeztem szűkszavúan.
- Mit Becy?
- Apu!
- Kicsim, ezt nem az autóban kéne megbeszélnünk. - Szólalt meg anyám is.
- Tudni szeretném! - Mondtam határozottan mégis erőtlenül.
- Ma este elutazunk Becy.
- Apu! Nekem most nincs kedvem utazgatni, csak haza szeretnék menni és befeküdni az ágyamba.
- Fernando, mondjuk el neki! - Nézett anyu komolyan apára miközben egyre közelebb értünk a
házunkhoz. Apu bólintott egy aprót, de nem szólt egy szót se. - Beca! Vettünk egy házat Valenciába,
oda fogunk ma este repülni.
- Micsoda?
- Az orvos szerint szükséged van az új környezetre, hogy hamarabb rendbe jöjj. Fogadunk hozzád
egy nagyon jó orvost... - Vette át a szót apu, majd lefékezett a felhajtónkon.
- Én nem vagyok őrült! Nem kell orvos és nem kell új lakhely! - Ugrottam ki az autóból és rohantam
a szobám felé. Az előszoba már tele volt bőröndökkel, ahogyan a nappali is. Jobbnak láttam, ha én
is nekikezdek a csomagolásnak. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy elszökök. Átmegyek
Daavidékhoz vagy Aronékhoz, de nem tudtam tovább gondolkozni. Apám jött fel hozzám és életemben
először és talán utoljára nagyon csúnyán összevesztem vele.
Asszem mára ennyi elég lesz az elmélkedésből. Szörnyen fájó leírni a történteket neked, Drága
blogom,mégis megkönnyebbülök minden egyes bejegyzésem után.
Beca
A családom nem hagy élni. Egyesével szálingóznak az ajtóm elé és mondanak fél órás
monológokat, amik majd megőrjítenek. Az egyetlen, ami lényegre törő volt, az megszokottan
az unokanővéremhez, Mariahoz köthető. Idézem: "Told már ki a képed abból a rohadt
szobából. Már vagy húszan tanyáztak le az ajtód elé és te bent kuksolsz hetek óta. Hahó!
Élsz még? Akkor nyisd ki az ajtót! Beca! Az egész család miattad van itt, legalább tegyél
egy kört a házba, hogy mindenki lássa jól vagy, aztán éld tovább az életed abba a pirinyó
kis elsötétített szobába... Na jó, én a többiekkel ellentétben nem könyörgök neked! Jó volt
beszélni! Szia!" Kb. így hangozhatott. Most pedig van egy okom, amiért az írásba menekülhetek.
Három napot voltam kénytelen kórházba tölteni. Ezalatt nem szóltam senkihez egy szót sem,
csak gondolkoztam Életemben eddig egyszer sem kellett azon jártatnom az agyam, hogy hogyan
tovább, nem voltak nagy döntéseim sem. Hogyan is lettek volna, mikor mindig minden
úgy volt, ahogyan én szerettem volna? Most viszont vége ennek az időszaknak. Nagyon sok
kemény döntés áll még előttem és én már az elsőnél megakadtam.
Csütörtök délelőtt értünk végül haza a kórházból. Anyuék egész úton csendben ültek, éreztem
a feszültséget rajtuk. Egy ideig próbáltam a tájra koncentrálni, mindig is imádtam utazni még ha
csak pár utcával arrébb is helyezkedett el a cél. Kiskoromba nem lehetett kirángatni az autóból,
abban az időben mindenki azt hitte, hogy én is autó versenyző leszek. Most viszont még ez sem
segített.
- Elmondjátok? - Kérdeztem szűkszavúan.
- Mit Becy?
- Apu!
- Kicsim, ezt nem az autóban kéne megbeszélnünk. - Szólalt meg anyám is.
- Tudni szeretném! - Mondtam határozottan mégis erőtlenül.
- Ma este elutazunk Becy.
- Apu! Nekem most nincs kedvem utazgatni, csak haza szeretnék menni és befeküdni az ágyamba.
- Fernando, mondjuk el neki! - Nézett anyu komolyan apára miközben egyre közelebb értünk a
házunkhoz. Apu bólintott egy aprót, de nem szólt egy szót se. - Beca! Vettünk egy házat Valenciába,
oda fogunk ma este repülni.
- Micsoda?
- Az orvos szerint szükséged van az új környezetre, hogy hamarabb rendbe jöjj. Fogadunk hozzád
egy nagyon jó orvost... - Vette át a szót apu, majd lefékezett a felhajtónkon.
- Én nem vagyok őrült! Nem kell orvos és nem kell új lakhely! - Ugrottam ki az autóból és rohantam
a szobám felé. Az előszoba már tele volt bőröndökkel, ahogyan a nappali is. Jobbnak láttam, ha én
is nekikezdek a csomagolásnak. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy elszökök. Átmegyek
Daavidékhoz vagy Aronékhoz, de nem tudtam tovább gondolkozni. Apám jött fel hozzám és életemben
először és talán utoljára nagyon csúnyán összevesztem vele.
Asszem mára ennyi elég lesz az elmélkedésből. Szörnyen fájó leírni a történteket neked, Drága
blogom,mégis megkönnyebbülök minden egyes bejegyzésem után.
Beca
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)