Kedves Blogom!
Maria betartotta az ígéretét, nem próbált már kicsalni a szobámból, de rajta kívül mindenki a
tegnapi naphoz hasonlóan hosszú perceket töltött könyörgéssel. Azt hiszik nekem ez annyira
egyszerű? Hogy majd egyik napról a másikra kilépek a magam kis birodalmából és ugyanaz a
lány leszek, aki voltam? Az a lány, akinek sosem kellett semmiért küzdenie és mindent
megkaphatott? Most vívom életem legnagyobb csatáját és közben mindenki csak megnehezíti
a dolgomat. Azt hiszik ezzel segítenek, de csak éreztetik velem mennyi csalódást okozok
nekik megint.
Aznap este tényleg elindultunk. Az utunk a reptér felé mindössze néhány órás volt, mégis
sokkal többnek tűnt. Anyu az első fél órában még megpróbálta oldani a feszültséget, aztán
belátta, hogy ezzel nem ér el nálunk semmit. Apu meredten nézett maga elé, az ujjai elfehéredve
szorították a kormányt, a váltót pedig ingerülten rángatta, mikor arra került a sor. Sosem láttam
még ennyire mérgesnek és sosem szerettem volna miattam annak látni. Mindenért csak én voltam
a hibás, nem háríthatom át Chrisre, Ő csak kihasználta az adandó alkalmat. Én ittam le magam
és én hagytam, hogy Ő... Most pedig apámat miattam veti szét az ideg. Az lenne a legjobb, ha
meg se születtem volna. Én csak fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok okozni
mindenkinek.
Minden búcsúzás nélkül hagytam ott Svájcot, senkinek se szólva szálltam fel apám magán
gépére és másnap reggelre már az új házunk ajtajába álltunk. Be sem bírtam lépni abba az
épületbe, amit ezek után otthonomnak kellett neveznem, helyette csak leültem a lépcsőre
és magamhoz szorított térdeimhez hajtottam a fejem. Ki akartam zárni mindent és mindenkit,
a saját érdekükben. Úgy gondoltam, ha nem beszélek senkivel, akkor majd kevesebb gondot
okozok azoknak, akiket szeretek. A szüleim magamra hagytak, azt hitték csak időre van
szükségem, de miután órák múlva is ugyanabban a pózban üldögéltem egyedül, apu kijött
hozzám és leült mellém.
- Nem a te hibád! - Simogatta meg a vállamat. Hihetetlenül szoros volt köztünk a kapocs
mindig is, nem kellett mondanom semmit, anélkül is tudta min jártatom az agyam. Ez persze
fordítva is igaz volt, mindig tudtam mi bántja, csak rám kellett néznie és a fejébe láttam.
De most még fel sem emeltem rá a tekintetemet, meg se moccantam. Reméltem, hogy feladja,
bár tudtam ha rólam van szó, Ő nem fog semmit sem feladni. - Gyere, megmutatom neked
a várost!
- Nem akarom látni a várost, csak egyedül akarok lenni. - Kiabáltam rá, de Ő hirtelen
felrántott és a karjaiba kapott, mint mikor kicsi voltam és nem akartam felmenni a szobámba
aludni. Gyűlöltem, hogy mindig az Ő akarata érvényesül az enyémmel szemben, de
ahogyan nőttem én is, úgy nőtt velem együtt a makacsságom is. Anyu szerint ezt
határozottan aputól örököltem, szerintem pedig az Ő kettőjük összes rossz tulajdonsága
keveredett bennem, kitúrva a jó géneket a helyükről.
Apu mellett ülve a kocsiban még mindig nem tudtam kizárni a kínzó gondolataimat.
Miért kellett nekem megszületnem? Miért védtek annyira egész életembe? Miért volt
nekem mindig minden annyira egyszerű? Miért kaptam meg mindent? Miért nem tanítottak
meg küzdeni a céljaimért? Miért okozok annyi csalódottságot? Miért? Miért kell egyáltalán
élnem? És ekkor a mellettem lévő kis karra vándorolt a tekintetem.
Bocsáss meg Drága Blogom, de most vacsora idő van. Nem vagyok éhes, de mielőtt még
ismét kórházba kerülnék és találkoznék azokkal a kínzó tekintetekkel, eszek pár falatot.
Hamarosan jelentkezem, ígérem neked!
Beca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése