Huszonharmadik bejegyzés (Magán jellegű)

Szijasztok!
Bocsánat, hogy csak most hozom a következő részt és nagyon-nagyon szépen köszönöm a hét kommentet. A mostani határ legyen mondjuk 5. Remélem mindenkinek tetszeni fog majd annyira ez a rész, hogy hamar összegyűlik!
Puszi, Kathy


Kedves Blogom!
Hihetetlenül boldog vagyok. Azt hittem sosem fogom már leírni vagy
kimondani ezt a mondatot, de rá kellett, hogy jöjjek apumnak igaza volt.
Az idő nagy úr.

Daaviddal olyanok voltunk, mint a rossz gyerekek. Nem bírtunk magunkkal.
Egész délelőtt fel-le rohangáltunk a házba és komoly csók csatákat vívtunk
a szüleim előtt. Apu már-már komolyan elgondolkozott rajta, hogy elküld
minket valahová csak ne az orra előtt éljük az életünket. Anyu pedig jót
mosolygott a dolgon és megállás nélkül aput heccelte. Vidáman telt ez
a nap, még ha tudtam is, hogy másnap Daavid itt hagy majd minket és
a közeli szállodába költözik.

Az utolsó esténket úgy döntöttük, hogy együtt átvirrasztjuk a
vendégszobában. Egyikünknek sem volt kedve az alváshoz,
mindketten ki akartuk élvezni azt a kis időt, ami még együtt
tölthetünk. Mikor beléptem az ajtón, Ő már az ágyon feküdt.
Nem aludt, de csukva voltak a szemei, még így is észrevehető
volt, hogy valami nyomasztja.
- Daavid! - Szólítottam meg ijedten, miközben odaléptem az ágyhoz
és lefeküdtem mellé. - Mi a baj? Elmondod?
- Meg szeretnék tőled kérdezni valamit, de nem tudom helyes e?
- Mi az? - Vackoltam magam a karjai közé, miközben farkas szemet
néztem vele.
- Olyan régen tartottalak így a karjaim között. Te még
emlékszel? - Kérdezte mosolyogva.
- Te voltál az első barátom. Hogy ne emlékeznék rá? - Mosolyogtam
én is. - De nem ezt szeretted volna megkérdezni! Nem harapok!
- Nem költözöl be velem a hotelba? - Kérdezte kiskutya szemekkel.
Erre már nem tudtam mit tenni, elnevettem magam.
- Ez lett volna az a nagyon komoly kérdés, ami miatt már órák óta
rágod magad? Ha szeretnél nagyon szívesen megyek! - Adtam egy
puszit a szájára. - De te beszélsz apámmal! - Tettem még gyorsan
hozzá.
- Mi? Nem! - Rázta a fejét.
- Dehogy nem! Én még fiatal vagyok a halálhoz!
- Egy évvel vagyok nálad idősebb! - Nézett rám vádlón, közben
azért nem bírta abbahagyni a játékot a hajammal.
- De te minden második héten kockáztatod az életed!
- Az nem jelent semmit!
- Oké, akkor közelítsük meg másképp a helyzetet. A te ötleted
volt! - Nevettem.
- Feladom! - Emelte fel a kezeit előttem.
- Tudtam én! - Csókoltam meg és végül a virrasztásból semmi
sem lett.

Most viszont ideje lenne bepakolnom azokat a cuccokat, amiket
még magammal szeretnék vinni. Egy óra múlva indulnunk kell.
Ja és megjegyezném, apám még mit sem tud a dologról.
Beca