Huszonhatodik bejegyzés (Magán jellegű)

Szijasztok!
Pár napja visszakaptam a gépem, úgyhogy tudtam nektek most hozni egy folytatást. Ezt a részt szeretném néhány hűséges kommentelőmnek ajánlani, akik szinte a kezdetek óta írogatnak a részeimhez. Név szerint Nikíínek, Eszternek és Brigcsnek! A többieknek is, akik akár csak egy részemhez is írtak, nagyon nagyon köszönöm! :) Sokkal jobb így nekiállni egy újabb résznek! :D
Puszi, Kathy
U.I.: A bloggerem nem működik 100%-on így nem tudok immáron sehová sem kommentet írni (még a saját blogjaimra sem), remélem ez hamarosan megoldódik. Addig is bocsi mindenkitől! :(
Jaj és a komment határ ezúttal 6. :)



Kedves Blogom!
A Forma-1 az idők során szinte semmiben sem változott. Más lett igaz az autók festése és a pilóták is hiánytalanul lecserélődtek azóta, mióta utoljára jártam erre, de az emberek tömege, az autók zaja és a benzin gőz illata felidézte bennem azt az időt, mikor még apu is itt versenyzett. Igaz akkor még nagyon kicsi voltam, de ezek az emlékek megmaradtak bennem.

Mostanra azonban már kevésbé találom izgalmasnak a boxban töltött perceket, miközben az eredmények egymás után villognak fel a szemeim előtt. A két Red Bull egészen az utolsó percekig a mezőny végén kocsikázott, mikor is hirtelen megjelent Daavid nevének rövidítése a képernyő tetején. Mindenki nagy szemekkel meredt a mellette lévő idő eredményre, ami fél másodperccel jobbnak bizonyult, mint az eddig élen autózó Thuneré. A döbbenet azonban csak addig tartott, míg csapattársa, az évek óta Red Bull pilótaként számon tartott Alexandre Jouannem bele nem kezdett egy újabb mért körébe. Rögtön válaszolt a finn pilóta remek első szektorára, amit legalább fél tized másodperccel sikerült is megdöntenie. Nagy csata kezdődött a Vörös bikáknál, az újonc és a tapasztalt harca, amely nem volt vérre menő küzdelem, de a nyertesnek annál édesebb volt a győzelem.

Az edzés első, néhány ezredes fölényével Alex lett. Az ellenfeleknek azonban volt mitől tartaniuk, a Red Bull készül megismételni a 2010-es, valamint a 2015-ös siker szezonját, amelyekben ugyan mindkétszer Vettel vihette el a Világ bajnoki trófeát, azonban a csapat mindkét autója harcban volt az utolsó futamig a címért.

Mikor betolták Davvid autóját én már ott álltam és vártam rá. Tudtam, hogy még sok dolga lesz és ezek között nem az lesz az első, hogy velem foglalkozzon, de arra nem is számítottam, hogy mikor behajolok az autójába és adok neki egy puszit a bukójára, Ő egy szó nélkül magamra hagy majd. Ideges volt, de nem tudtam rájönni miért. Ez csak egy egyszerű edzés, és bizony Ő sem nyerhet mindig, mindenhol, mindenben. Főképp nem egy olyan ember mellett, akinek teljesen ugyanolyan autója van, de jóval több tapasztalata.

Lehajtott fejjel ültem le arra a székre, amelyen végignéztem a másfél órás edzést és vártam, hogy visszajöjjön. Eltelt fél óra, majd egy, végül beesteledett, mire a finn pilóta, talpig fehérben leült a mellettem levő székre.
- Ne haragudj! - Nézett rám a gyönyörű kék szemeivel amelyben most nagy vihar dúlt. - Le kellett nyugodnom egy kicsit.
- Sikerült? - Emeltem rá a tekintetemet, de a hangom hideg és érzésektől mentes maradt.
- Igen! - Bólintott egyet és karjaival átölelte a vállam. - Indulhatunk?
- Órákkal ezelőtt is indulhattunk volna. - Álltam fel egy cseppet morcosan, majd a parkoló felé igyekeztem. Eltájolhattam magam, ugyanis Daavid megragadta a kezem és ujjainkat összefűzve a másik irányba vezetett.
- Mutatni szeretnék valamit! - Súgta a fülembe.

Jó pár órás gyaloglás után értünk csak a célunkhoz, amely egy hangulatos szálloda volt, minden fényűzés és pompa nélkül. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam egy szót sem, csak követtem Daavidot, aki egészen egy tetőtéri szobához vezetett.
- Egy kicsit kettesben szerettem volna veled lenni! - Hajolt ismét a fülemhez, majd elkezdte csókolgatni a nyakam. Összerezzentem és egy igazán különleges érzés kerített hatalmába, ám hirtelen felvillantak előttem annak az éjszakának a képei. Chris mosolya, az illata, az érintései. Megrázkódtam és ellöktem magamtól Daavidot.
- Ne! - Kiáltottam és a könnycseppek utat törve maguknak folytak végig az arcomon. - Még nem megy! - Rogytam a földre, majd Ő lassan közelebb jött, letérdelt mellém és karjaiba vett. Az ölébe tartva ringatott, míg én a pólójába kapaszkodva sírtam ki magamból az összes szomorúságot, csalódottságot és dühöt, ami bennem volt.
- Szeretlek! - Adott egy puszit a számra. - És várok rád, amíg csak szeretnéd.
- Köszönöm! - Súgtam alig hallhatóan, majd lassan felállt, de egy percre sem engedett el. Ráfektetett az ágyra, segített levenni a nadrágom és betakart.

Nem sokkal később már az ágyban feküdtem a biztonságot nyújtó ölelésében. Ám nem jött álom a szememre. Nem tudtam lehunyni őket és úgy tenni ismét, mintha sikerülhetne ezt az egészet bármikor is elfelednem.
Beca